Az ember rabságáról és szabadságáról

Nyikolaj Bergyajev, a XX. század legnagyobb hatású orosz filozófusa 1940-ben írta meg önéletrajzát, amely halála után egy évvel, 1949-ben jelent meg. Az európai műveltségű, a klasszikus német idealizmuson iskolázott, szociális és történeti kérdések iránt érzékeny Bergyajev Oroszország és a Nyugat krízisét egyaránt átélte, s ebben az értelemben kivételes jelenség volt: európai orosz, aki benső kapcsolatot próbált teremteni az orosz vallási eszme és az első világháború után kibontakozó nyugati keresztény megújulás között. Világos, egyszerű stílusban írt önéletrajza e szellemi út története, de egyben korrajz is, fél évszázad egy megrázkódtatásokkal, forradalmakkal, háborúkkal terhes időszak minősítése a hívő szabadgondolkodó nézőpontjából.
A kultúrtörténetileg is rendkívül gazdag műben egy-egy ragyogó portré erejéig felvillan a kor számos jelentős alakja az orosz nép egyszerű istenkeresői, a századelő szimbolikus írói (Andrej Belij, Dmitrij Merezskovszkij stb.), bolsevik vezetők, a francia filozófia és irodalom nagyságai Ugyanakkor az Önmegismerés a perszonalista filozófia szuggesztív szintézise is: megismerhetjük belőle Bergyajevnek a marxizmusról és a kommunizmusról vallott nézeteit éppúgy, mint sajátos a szociális kérdések iránt érzékeny, baloldali keresztény világnézetét, melynek az objektiváció alkotta hamis szentségek ellen lázadó, az isteni alkotást folytató, az Istennel partneri kapcsolatban álló, az alávetettséget radikálisan elutasító személy korlátlan szabadsága az alaptézise.
A könyv különös feszültségét emellett az adja, hogy a szerző, miközben őszintén vall saját társadalmi gyökereiről és e világi küzdelmeiről jellemének árnyoldalairól éppúgy, mint a világ hatalmasságaival, az állammal, az erőszakos ideológiák képviselőivel szembeni bátorságáról , a személyiség történelemtől független, transzcendens lényegét igyekszik föltárni, s ily módon az életrajzi forma e műben maga a megoldandó filozófiai probléma.