A Hatodik Hold leánya 1.

Sötét éjszaka volt; úgy tűnt, mintha a teliholdat csak úgy ráakasztották volna az égre, és csillagok milliárdjai ragyogtak, mint kék és vörös lámpácskák. A mennybolt fényei csöndesen behatoltak Nina kis szobájába, megvilágítva a kislány nagy, kék szemét. Még ébren volt, és az ágyból meredten nézte az ablakot, mely erre az elbűvölő látványra nyílt, és elmerült szokásos gondolataiban. Szeretett álmodozni arról, hogy ott fönn repül, hogy az űrben utazik, és a kezébe fogja a kis csillagokat, hogy felfedezi mindazt, amit ember még sohasem látott, ami a bolygókon, a galaxisokban, a titokzatos világokban van. A gondolat, hogy a Föld nem más, mint egy a rengeteg létező élő bolygó közül, Nina számára teljes bizonyosság volt. Biztos volt benne: hát persze, hogy van élet a világmindenségben! És már két hónapja, hogy felírt egy versikét kék filctollal egy ágytámlaként felakasztott egyszerű kis fatáblára: Nekünk, szürke eszű kis lényeknek Sok tanulnivalónk van még; Nekünk, céltalan, rövid életeknek Gondolkozni kell, és kémlelni: mit ad az ég!