Aki bújt, aki nem

mamácskának azt mondtam egyszer a konyhában, a mellett a bizonyos halványkék műanyag borítású asztal mellett, hogy az apám nem az apám, a legfontosabb beszélgetések mindig annál az asztalnál zajlottak, sokáig azt hittem, a mama igazából nem érthet engem, hiába szeret, de sok-sok évvel a történtek után, nem sokkal a halála előtt mondta meg, hogy ő tudja, mi történt, amikor kimentem apámhoz, nehezen tértem magamhoz, visszakérdeztem, csak bólogatott, nem mondtuk ki a szót, hogy szerető, de tudom, ugyanarra gondoltunk, és tudom, tényleg tudta, alig bírtam felfogni, hogy honnan meg hogyan, aztán azt mondta, és kicsit somolygott közben, hogy nem mondta meg senkinek, nagyapámnak meg főleg nem, ezen mondjuk nem csodálkozom, ahogy nagyapámat ismerem, apám után ment volna, bármi áron, hogy puszta kézzel fojtsa meg.