ÁBÉCÉ

Egy helyütt azt fogjuk olvasni: "Van-e az írásnál természetellenesebb és van-e nagyobb kockázat? Van-e keményebb viadal? Van-e igazabb demonizmus?" Másutt viszont - mintegy feleletül - azt, hogy e kockázat és viadal vállalói, az írók "mégis a legboldogabbak ebben a siralomvölgyben"; játékból űzhetik azt, ami másnak feladat. Az ellentmondáson nem kell meglepődnünk. Aki elkövette, nem a logikát akarta szolgálni. Azok közé tartozott, "akik az igazságot önmagáért kutatják". A művészi igazságot persze, amely nem azonos sem a filozófiai leckék, sem a törvényszékek, de még csak a templomok igazságaival sem. Mivel azonos, micsoda hát mégis? Erre követőik, a művészek sem igen tudnak mással válaszolni, mint gyakorlattal: egy-egy igaz alkotással. A kívülállók méltán gondosan rejtett szakmai titkokat sejtenek, holmi céhbeli összeesküvést. Aztán azt hallják a bennfentesektől - hol siránkozva, hol kérkedve -, hogy ezt a mesterséget nem lehet elsajátítani; erre születni kell. Gyanujuk ettől természetesen csak erősbödik.
Aki ki van szolgáltatva a természetnek vagy a véletlennek, ritkán kerüli el a babonát. Az írókat nemcsak a babona tartja vissza, hogy mesterségük rejtelmeiről és fogásairól szóljanak. Ők, a tudatosítás, a fényteremtés elszánt bajnokai, legbonyolultabb műfogásukat is szinte delejes álomban végzik. Ritkán akad köztük - a gyakorló önboncolók és önimádók közt -, aki a saját lelke szabadulása vagy istenesülése közben is magába tekintene; aki tükörből figyelné, hogyan alkot. Olyasféle volna ez, mintha az elmeorvos megtébolyítaná magát, közben jegyzeteket készítene a folyamatról, majd tárgyilagosan előadást tartana róla