Kapofáncs - Szilágysági gyermekkor mesehangulattal

A vonat éppen csak átdöccent velünk a senkiföldjén, amikor eszembe ötlött: vajon mivel köszönjük meg, hogy ez a csonka kis ország magához ölelt? Az ötlet - merthogy manapság a köszönet az értelemző szótárban is csak mint ottfelejtett anakronizmus van jelen -, szóval, az ötlet először túl patetikusnak, dagályosnak tűnt. De akkor, ott, a füstszagú tumultusban értelmet kapott a gyermetegnek tűnő fogadalom: mi, Magyarországon, álmaink, igenis álmaink talpalattnyi földdarabkáján soha nem dobunk el szemetet! Nem szemetelünk! Azóta erről kerüljük a szót. Megmondtuk, úgy van! De mert, ha belépsz valakinek a házába, ajándékot is illik vinni: otthoni búboskemencében pirult hamuban sűlt pogácsa illatát, madárlátta adjonistent teszünk vendégváró asztalotokra. Elsorolom, mint annak idején a tágra nyílt kíváncsiságú porontyaimnak, hogy hogy volt, amikor én kicsi fiú voltam. Fogjátok kézen botladozó szavaimat, vezessétek hajlékotokba, fogadjátok szívetekbe, mint messziről jött kedves vendéget. Ízlelgessétek, szeressétek e szavakat, szülőföldem hírvivőit. Hadd segítsünk egymásnak féltőn óvni az anyanyelv kifulladó küszködését a szócsonkítók, a trágárok hatalomátvétele ellen! Hátha segíteni tud őrizni apadó szomjunkat a szépre, a jóra, a magyarra. Mert a hitehagyottak „Mindegymerre" vonulásakor nem válogat a csizmatalp, és gyermekkorunk makulátlan gyönyörűségeit is üres fecsegéssé taposhatja, ha nem vigyázzuk görcsös ragaszkodással. Adja Isten, hogy szándékom ne satnyuljon üres szószaporítássá!