Szállsz te már, magad... - Tóth Erzsébet költészetéről

Minden költészet (ha hosszú készülődés is) hirtelen lobbanás; muszáj, hogy fény legyen. S hogy marad-e vagy nem, e szorongató kérdés súlyát kell állnia.
Tóth Erzsébet költészete, minthogy megalkotta saját mértékét, merőben új. Kiváltképp az egy forma-hajkurászó, a legkülönfélébb esztétikai alakzatok apparátusát egymáshoz tördelő, s emiatt oly annyiszor formai önkívületbe eső irodalmi miliőben. Új attitűd. De nemcsak az. Gyűjtő, vizsgáló, összevető költészet is.
Emlékszünk még? Istennek a madárutat kaptam, / apostoloknak a virágokat. S ma: gaz nőtte be ablakaimat / ahol annyit álltam, annyit álmodoztam () sajnálom uraim / Aliz már nem lakik itt.
Nem arról van szó, hogy elbocsátja; pláne, hogy kidobná magát. Aliz már másutt szemlélődik. S ha nem fog mindenáron hátat fordítani az örökkévalónak, életéből egy darab élet az időtlenbe lendül. Mondják, az alkotó nem egyszer él. Az, hogy bizonytalan a jövője, nem mentség. Sőt: talán ez kötelezi legnyomósabban. Hogy bonyolult művészetével mindinkább megközelítse az élni tudás fenséges egyszerűségét - írja a szerző, Kelemen Lajos, a nemzedéktársáról, Tóth Erzsébetről, akivel egy időben, egyugyanazon kiadónál kezdte a pályáját. Ez a kötet Tóth Erzsébet költészetével igyekszik számot vetni; ha tárgyalásmódját illetően monográfia is, nem tiszta formájában az, mert a másik felét illetően inkább valamiféle esszé-regény: Tóth Erzsébetről, a költészetről és a szerzőről. S talán épp e hármasságban rejlik újdonsága és legfőbb állásfoglalása.