Ne bántsuk egymást

"Délben tizenkettőkor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy kerestek: - egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom itt, mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután. Sikerült a szobaleány előtt nyugalmat színlelnem, közömbösen azt mondtam, hogy jól van, köszönöm, - az előszoba jótékony félhomályában azt sem vehette észre, hogy elsápadok. Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendőket. Az első és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem, - de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek, aminek kijárata van az udvar felé, - esetleg egy kis álszakáll, az nem árthat. Bár személyesen úgy látszik, nem ismer: legfeljebb személyleírása lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás. Mert mind a két lehetőség más és más elhatározást követel részemről. Ha kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy jelentkezem, mielőtt rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási helyemet akarja kikutatni, hogy erről jelentést tegyen, akkor egyelőre elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtőzöm. Meg kell tehát tudnom, kicsoda a detektív, hogy a rendőrségről van-e, vagy az ügyészségtől. A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az uccára. Szerencsémre a harmadik házban lakik egy színészbarátom. Odamegyek és elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk; fekete bajuszt és kis kecskeszakállt: így csak nem ismernek fel. Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell viselkednem - és főként a türelmemet nem szabad elveszítenem. Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülről ne láthassanak meg. Eddig még nem kerestek.   A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat. Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékről, még nincsen lakásom, majd itt fogok ebédelni." (részlet)