"Már felnőtt férfi voltam, huszonkét-huszonhárom éves, mikor először hallottam egy emberről, egy ismerősömről határozottan állítani, hogy az nem szeret engem. Jól értsük meg, nem olyasvalakiről volt szó, akivel összevesztem, vagy akire megharagudtam, vagy megbántottam - hogy hiúság, harc, versengés, irigység, nézet és ízléskülönbségek milyen indulatokat váltanak ki, azzal mindig tisztában voltam, ezt leszámítottam a szeretet általános fogalmából, abból az ösztönből, amit nagyon egyszerűen lehet négy szóba foglalni: mindenkit szeretek, akit nem ismerek - vagyis mindenki felé azzal közeledem, hogy szeretni fogom. Ez új dolog volt. Az illetőt nem nagyon ismertem, annyira emlékeztem csak, hogy mindig barátságosan szoktam köszönni neki, megkérdezem, hogy van, figyelek rá, amit felel. Egyébként nem is volt jelentékeny ember, így tehát az a döbbenetes kínos érzés, ahogy ellenszenvének a híre hatott rám, nem az önfenntartási ösztön, az általa okozható kár félelméből fakadt. Nem is hiúságból, mert a közönye csöppet se bántott volna, azzal nyugtattam volna meg magam, hogy nem ismer. Meg voltam döbbenve, kijöttem a sodromból. Ez új dolog volt, ismeretlen. Napokig nem tudtam magamhoz térni, fejbeverten, sóhajtozva kódorogtam az utcán. Védőbeszédeket gondoltam ki magamban, romantikus találkozásokról képzelődtem, amelyben az illetőnek módjában lesz meggyőződni róla, mennyire tévedett, milyen rosszul ítélt meg. Aztán a másik végletbe estem - vizsgálni kezdtem magam, vajon nincs-e igaza? Egész sereg gonosz, csúf, ellenszenves testi és lelki tulajdonságot fedeztem fel magamban, kezdtem igazat adni neki, éreztem a szükségét, hogy megváltozzam, majd csüggedt belenyugvással feladtam a reményt, hogy valaha is szeretetre méltó ember legyen belőlem." (részlet)
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
