Apuapuapu

Az emlékezet olyan fotókat készített bennem, melyeknek egyes részei stabilak, szinte megváltoztathatatlanok, más részei azonban élénkek, nem is fotók, hanem filmek. Egyes részei ennek az emléknyomnak körbejárhatók, beszélgetni lehet velük, és válaszaik alkalmassá teszik őket, hogy alakuljanak. Más részek makacsok, ha mögéjük akarnál nézni, veled együtt fordulnak, hogy mindig ugyanazt az arcukat mutassák, miként a Hold a Földnek. Egyes részek hűtlenek. Lecserélődnek, átalakulnak. Szerelmed szeme színe. Szerelmed maga. Az ilyen részleteknek talán nem a tartalmuk, hanem a helyük fontos. Természetesen van olyan, amelyiknek éppen a helye nem fontos, ez a kis mozaik (ami megint lehet életlen fotó vagy mozgékony film) ide-oda siklik a képen, ő állandóan szem, az emlékezet előtt akar maradni. Emlékeim a szomorúságról vagy megszegett ígéreteimről ilyenek.
Az emlékek néha keretbe foglalhatóak, előfordul, hogy aranyozott keretben felvillan egy egész nyár. Vagy egy barátság. Minden részlet nagyítható, ködösíthető, rombolható, fájdalmasan tisztává nagyítható. És akár akarod, akár nem, ez az emlékfotó egyszer csak szabadjára engedi darabjait, átszivárognak a bőröndön, s kiülnek az arcodra, ahogy te egy folyó vagy tó partjára, s hirdetik életedet. Némelyik csendesen, némelyik kiabálva. Ha ezt az arcodat megszereti valaki, az istentől származó kegyelem.