Újratemetés. Nagy Imre és Kádár János

Sokan hitték úgy, 1990 után kinyílnak az íróasztalfiókok, és előkerülnek a jobbnál jobb irodalmi művek, amelyek középpontjába az elmúlt évtizedek hiteles ábrázolása került. De nem így történt... Napjainkra 56-nak gazdag szakirodalma keletkezett. A hiteles prózai megelevenítések azonban már jóval szerényebb képet mutatnak. S bár a forradalom és szabadságharc kérdéseivel napjainkban is tucatnyi történész foglalkozik, még kevesebb az 56-os színpadi kísérletek száma. És legjobb tudomásunk szerint még nem ébredt rá szerző e korból milyen shakespeare-i méretű hősök várnak arra, hogy színpadra képjenek. Hiszen író nem találhatta volna ki jobban, milyen drámai helyzet formálódik 189 nyomán: Kádár valósággal megháborodik az árulás és a gyilkosságok emlékeinek nyomása alatt, amikor kénytelen lázas aggyal végignézni a képernyőn Nagy Imre és társai újratemetését. S aznap távozik az élők sorából, amikor az áldozat rehabilitációs tárgyalását megkezdi a Legfelsőbb Bíróság. Mekkora erő feszül Nagy Imrében, aki eredendően vallott kommunista hitét feláldozza a magyarságért? Milyen hajlandóságok vitték el Kádárt az árulásig, és miért a három évtizedes késztetés a kiegyenlítésre? E két ember drámája elmondja szinte az egész nemzet történetét 1945-től 1989-ig, csak legyen, aki a történések halmazából kibontsa a drámát... Erre tesz kísérletet az Újratemetésben a szerző.