Sehol

  Miután hirtelenjében újra, de összességében már vagy ezredjére rádöbbent, hogy egyszerűen képtelen megszokni a sötét világűr rémítően végtelen ,,mélységét", és szó szerint erőnek-erejével kényszerítette ki magát a külső zsilipajtón... Manu megpihent egyetlen pillanatra... majd miután az űrruha derekáról lelógó biztosítókötél karabinerét az alattomosan benne munkálkodó pánik ellenére is rutinos magabiztossággal a szerelőkorláthoz kapcsolta, vontatottan ,,nem akarom" mozgással, mondhatni már-már majdhogynem négykézláb megindult a napvitorla beragadt ,,csápja" felé...  Miközben mindvégig erőnek-erejével próbálta kizárólag a hamiskás biztonságérzetet nyújtó hajótestre fókuszálni a tekintetét...  Ameddig csak lehetett.  Vagyis addig a nem egészen negyed óráig, míg el nem érte a biztos támpontokhoz ragaszkodó emberi agya által fentnek kinevezett ,,hajóhát" azon pontját ahonnan már nem folytathatta tovább ezt a furcsa ,,négykézlábasdit"... és bármennyire is ódzkodott a következményektől, muszáj volt felegyenesednie... amihez előbb a lábán viselt ormótlan csizmaorrokat egymás utánijában akkurátusan beakasztotta a speciálisan erre a célra kialakított ,,papucsokba"... majd a legalább ugyanannyira bumszli kesztyűbe bújtatott ujjainak ezúttal már idegesen esetlen mozdulataival kiakasztotta a karabinert... hogy szabályos lassított felvételként, szó szerint milliméterről-milliméterre nyújtóztatva ki a lábait, tétován felegyenesedhessen...  És az űrhajó jótékony ,,fedezékéből" kibukkanva, a Merkúr pályasugaránál jóval közelebbi, tőle alig hatvanmillió kilométerre lángoló Nap minden mást elhomályosító fénye még a speciális szűrőn keresztül is szinte azonnal elvakította!