A fölfedezetlen Magyarország - Az ezredév tanyáiról

Ha hajszálnyi filozófiai buzgalom csobogna is bennem, azon rágódnék, mindennek, ami a világon van, pattanásnyi a jelene, de hatalmas a múltja. (A teremtő ember fejében kipattanó isteni szikra legtöbbször kivétel.) Jövője pedig? Vagy lesz, vagy nem. A könyvet is szülheti szikra, mégis van múltja előélete , de nem tudni, milyen lesz a kihordási utóélete.
A nyúlfarknyi jelentől függ.
Illendőségből tíz év múlva szokták kibeszélni.
Oka van, hogy most az előkészületekkel az előélettel - indulok. Balgaságom következményeként olyanok igyekeztek beleszólni, és kisöprűzni a világból, akiket nem ismerek, ők se engem, de szerencséden örökség révén jogot formáltak kitakarításomhoz.
Nem egy zsoltárból énekelünk.
Olyanok tették be a lábukat, akik kevesebbet tudhatnak az ott élőkről, de erősebb a lábazatuk.
Ha megint filozofálgatnék, azt mondanám, mindenki úgy látja a világot, ahogy szeme és elméje engedi. De ha valaki akármilyen megbízatás vagy vélt fölhatalmazás révén, netán pallosjoggal fölkent fejedelemként, esetleg a paradicsomból kiűző lángpallosú arkangyalként kötelességének érzi saját elgondolása számonkérését rajtam, akkor nem tehetek mást, ki kell kerülnöm.
Vagy ide írnom az elejére.
Össze is foglalhatnám rövidke mondatokban, ami velem és tanyáimmal mindjárt az elején megtörtént, de a sűrítmény ehetetlen. A lényege: nem olyannak kellene lennie ennek az írásnak, ahogy gyarló szemeimmel az ezredvég még élő tanyavilágát látom, inkább olyannak, amilyennek ők gondolják.
Mindig tanul az ember.