Pons bácsi

1846-ot írunk; új úri osztály, a nagypolgárság foglalja el a hajdani nemesség helyét. Törtető, könyörtelen és műveletlen vagy félművelt emberek remekelnek a képmutatás és a pénzszerzés tudományában. Hogy is találhatná köztük helyét a tiszta lelkű Pons bácsi, a csúf, öreg és szegény rokon? Egyetlen igaz barátján kívül kiben lelhetne támaszra? A színházban is a pénz az úr; a házmester, a kis községi orvos, a takarítónő, a közjegyzőcske: mindenki csak a pénzt hajhássza, az ember embernek farkasa.
Mint ama régi mesében Balzacnak ebben a könyörtelen realitással megírt regényében is megkeresi és meg is találja a farkas az indokot, hogy megehesse a bárányt. A pénzsóvár, hatalomra törő polgárság nem ismer irgalmat: hidegen, számítón söpri el az útjából az érdekeit keresztező becsületes embereket.
Balzac talán egyetlen más regényében sem ábrázolja ilyen nyíltan Lajos Fülöp korának kíméletlen farkastörvényeit, mint a Pons bácsi-ban.