Hétfájdalmú blues - megkésett requiem Janis Joplinért

Talán nem illik a hétfájdalom ehhez a lányhoz, aki szennyből, mocsokból, erkölcstelenségből építette fel tövises glóriáját a rock-szenteknek tilos mennyországban?Talán maradjon világcsúfjának, ő, aki nem akart mást, csak élni, énekelni és szeretni? Van-e nagyobb fájdalom a a magánynál, amelyet csak a blues-zal lehet kiénekelni, kiordítani, kivinnyogni? Magányosabb van-e annál, aki aki a színpadról huszonötezer fiúval szeretkezik egyszerre, s utána hazamegy egyedül? Aki álmodhat mindenkivel, de nem ébredhet senkivel?
Törvényszerű volt-e, hogy a fehér blues legnagyobb egyénisége, egy konzervatív, mélydéli város porából emelkedett ki? Törvényszerű volt-e, hogy ő is ugyanúgy végezte, mint mint olyan sokan a 60-as évek rockforradalmárai közül? Mitől borzongunk meg ma is, ha halljuk azt az alig néhány órányi életművet, ha meglátjuk ezeket a soha nem fakuló képsorokat Montereyből, Woodstockból, Atlantából és Torontóból? Mi az a a titok, amelytől még holtában, szétszórt poraiban is megkívánjuk janis Joplint?
Talán nincs is titok. Talán csak emberi érzések vannak, amelyeket van, aki szégyell, van, aki bevall. Ha ma Janishez menekülnek tizenévesek, nem biztos, hogy példaképet keresnek. Sokkal inkább egy hangot, amely ha beléjük ivódott, egy idő után belülről szólal meg, őszintén keményen, és fáradhatatlanul, az utolsó szívdobbanásig. És akkor nem talán nem mindig érzik majd, hogy az élet nem csupán vasgolyó és lánc.