Megyek magam

A kötet nem csak a Meggyfa (1992) megjelenése óta keletkezett verseket foglalja magában; Fodor András merészen visszanyúl költővé válása kamaszkori pillanatához, és 1944-45- 46-ban írott, kötetbe azóta sem került zsengéket is beemel az életműbe. Tizenhat évesen megfogalmazza már ars poeticáját, amelyet Orbán Ottó a földön járáshoz (.) a hétköznapi tanú szavahihetőségéhez való ragaszkodásként foglal össze (Megyek magam). De a még korábbi genezisű Gyerekkor, nyárvég ennek a valósághoz tapadó szemléletnek egy másik lehetséges poétikai következményét, a kontemplatív filozófiai líra talán Szabó Lőrinctől inspirált útját is fölvillantja. A kötet emlékező versei meghökkentően érzékletes és eleven képeket idéznek föl a megélt idő bő fél évszázadából, hogy a sűrítő montázs (Régi hajó) vagy az értelmező bölcsesség (Fiaskó) jelezte távolság révén jelöljék ki helyüket a belső élet dimenzióiban. A költői lelemény hiteles politikai költészetté nemesíti a legprózaibb dokumentumot, a vegyes lakosságú falu egykori családneveinek lajstromát (Felszólalás Belgrádban). A versek egy másik csoportjában életkudarcokról, tévutakról, a tehetetlenség beismeréséről szóló krónikalapok kerültek egymás közelébe. A visszájára fordult mítosz hősében kortársunkra ismerünk, az életrajzi adatok lexikonszerű sorolása a sorsverte áldozat archetípusává sűrűsödik (Anti-Julianus; Látogató): a zsánert, a portrét Fodor András az időtlen emberi típus inkarnációjává mélyíti. A kapcsolatok lazulása, a közösségek szétszóródása és az elszánt küzdelem a megtartó értékek, az emberi szövetségek védelmében: a Fodor-lírának ezek a jellegzetes motívumai a szaporodó vészjelek következtében erőteljesen polarizálódnak. Még eltökéltebbé válik a Radnóti- parafrázissal gazdagodó hittevés a szülőföldben megtestesülő értékek mellett (Képkivágat); az odaadó jóság jelképévé, profán szentképpé stilizálódik Az önkéntes alakja; paradox módon egyszerre forrósodik érzékibbé is, spirituálisabbá is a szerelmes versek hangja (Kérdés felelet). Másrészt egy nagyszabású haláltánc realisztikus elemekből összeálló látomásával szembesül az olvasó, a szépen meghalás póztalan példáitól (Végelszámolás; Facies Hippocratica) a rosszban megcsontosodott erkölcsi élőhalottak Daumier-i karikatúráiig (A torzkép döbbenete). A kötet legvégén, a Napforduló strófáiban a költő az öregkor küszöbéről kezet nyújt fiatalkori énjének, rondószerűen újra megszólaltatva annak a természeti-bölcseleti lírának a mai változatát, amelyet 1944-ben a Gyerekkor, nyárvég koraérett ihletében megsejtett.