A magyar igekötőrendszer változása a 15. századtól napjainkig hét térviszony szemantikai struktúrájának alapján

Doktori értekezésemben (Fazakas 2007) három, szemantikailag összefüggő igekötő, a fel, a le és az alá használatát vizsgáltam a 15. századtól napjainkig. Arra kerestem a választ, milyen körülmények között használták ezekben a századokban az igekötőket, miért éppen azokhoz az igékhez kapcsolódtak ezek az igekötők, amelyekhez kapcsolódtak, illetve időben miért váltották fel egyes igék igekötőiket, miközben az igekötős ige használati köre változatlan maradt. A kutatás módszerét nagyban meghatározta az, hogy az anyagot a nyelvtörténeti szempontok és a kolozsvári kognitív iskola szempontjai szerint dolgoztam fel. Ezáltal sikerült kimutatnom elsősorban azt, hogy az eddig szinonimnak hitt alá és le igekötőink miért élhettek és élnek egymás mellett, milyen jelentős funkcióbeli változáson mentek keresztül az utóbbi évszázadokban. Jelen kutatás során, ugyanezt a módszert alkalmazva, a hat ősinek nevezett igekötő közül azokat vizsgálom, amelyekre eddig nem keríthettem sort (a be, bele, ki, el, meg igekötőkről van szó), illetve az ómagyar kor végén és a középmagyar korban igekötői szerepet nyert szavaink (egybe, össze, szét; széjjel; át, keresztül, körül, vissza, reá) jelentéskörét, az igekötők funkcióiban észlelhető változásokat és változatlanságokat. A vizsgálat anyagául szolgáló korpuszt az Erdélyi magyar szótörténeti tárból (SzT.), a Nyelvtörténeti szótárból (NySz.), valamint a 15-16. századi kódexekből gyűjtöttem.