Leletmentés - Könyvek sorsa a "nemlétező" cenzúra korában 1948-1989

LELETMENTÉS
1993-ban egy különösen érdekes sorozatot kezdett el sugározni a Magyar Rádió: a Műhelytitkok összefoglaló címmel futó műsort Domokos Mátyás jegyezte, aki hol egymagában, hol pedig beszélgetőtársak segítségével arról kívánt minél alaposabban dokumentált képet nyújtani, miképp is működött az ideológiai szempontok vezérelte irodalompolitika a létezett szocializmus negyven esztendeje folyamán. (A műsor megszerkesztett szöveganyaga aztán a kecskeméti Forrás folyóiratban is hónapról hónapra napvilágot látott Műhelytitkok a közelmúltból címmel.) Irodalom- és társadalomtörténeti értelemben egyaránt fontos vállalkozás volt ez, amelynek személyes fedezetét az adta, hogy a műsor gazdája több mint három évtizeden át dolgozott a Szépirodalmi Könyvkiadóban, hosszú-hosszú ideig osztozott tehát a szocialista lektorsors Grendel Lajos által megfogalmazott s az Előszó is idézte internacionalista paradoxonában: igaza lehetett, de hatalma, befolyása alig. Igen bölcs döntés volt a külön-külön elhangzott, megjelent darabokat kötetbe gyűjteni, mert így nem csupán egy-egy (többnyire ma már klasszikusnak számító) mű hányatott sorsa, egy-egy írói, költői pálya tartós elakadása tárul föl az olvasó előtt, hanem, kiderül a nyilvánosan mindig tagadott, valójában végig folyamatosan működtetett cenzúra mechanizmusának szívós kontinuitása is. Lényegében a könyv szerkezete a feltételrendszernek ezt az alakváltó állandóságát illusztrálja: azt a két verskötetet (Jékely Zoltán: Álom; Lator László: Őserdő), amelyekről először esik szó, még az 1948-ban fölállított, majd hamarosan megszüntetett Országos Könyvhivatal ítélte megsemmisítésre (eredeti formájában egyébként egyik sem támadt föl azóta sem), de az eljárás, a módszer, az érvek minősége ugyanaz maradt akkor is, amikor Kiadói Főigazgatóság lett a fölöttes hatóság neve, s az ötvenes évek derekén Kodolányi János Boldog békeidők című regényének kéziratáról vagy Berda József Babér és olajág címmel összeállított versválogatásáról kellett döntenie. Különösen megszaporodtak a cenzurális akadályok az ötvenes-hatvanas évek fordulóján: olyan művek kényszerültek ekkortájt hosszú veszteglésre, mint például Pilinszky János később legendás hírűvé lett Harmadnapon című kötete, Weöres Sándor Tűzkútja, Déry Tibor börtönben született negatív utópiája, a G. A. úr X.-ben, Hernádi Gyula és Szász Imre második regénye (Kiáltás és kiáltás eredeti címén Az ég bútorai , illetve Gyertek este kilencre), vagy ha különböző szerencsés véletleneknek köszönhetően át is csúsztak a szűrőn, mint például Fodor András Józan reggel című kötete, akkor kíméletlen kritikai sortűz fogadta őket. A cenzori éberség később sem lankadt; Domokos Mátyás Tandori Dezső második verskötetének sorsát idézi föl a hetvenes évek, Galgóczi Erzsébet: Vidravas című regényének hányattatásait a nyolcvanas évtized gyakorlatának demonstrációjául, hogy aztán a Németh László életműsorozat történetével, s benne a Sorskérdések kiadásának húszéves halogatásával ismét hosszmetszetben illusztrálja az enyhülés és szigorodás periódusváltásai mögött a tartalmai állandóságot, a pártirányítás egyeduralmát. Kitűnő könyv.