Fövényóra

Magyar-jugoszláv (vagy jugoszláv-magyar) író volt - már ha van ennek a meghatározásnak jelentése; apja zalai származású magyar zsidó, anyja montenegrói; s most többnyire - alkotói nyelvével jól(-rosszul) indokolhatóan - a szerb irodalomhoz sorolják. 1989-ben hunyt el, s az irodalomtörténészek azóta is keresik a helyét, s nem pusztán nemzetiségi meghatározottság szerint - ami különben is bajos, mert maga Danilo Kis többfelé kötődött (magyarságához is), s ugyanakkor a közép-kelet-európai nemzeti-nacionalista előítéletektől éppoly következetesen állt távol, mint a bolsevizmustól -, hanem műveinek értelmezési terét illetően is.

Ami a Fövenyórá-t, Danilo Kis életművének ezt a kulcsfontosságú darabját illeti, abban szinte mindenki egyetért, hogy a múlt század egyik legkülönösebb regényéről van szó. Hogy miről szól, az viszonylag könnyen meghatározható: sok tekintetben önéletrajzi mű, melyben a szerző egy valóságos levél megírásának indítóokait, körülményeit vizsgálja. Ezt a levelet Danilo Kis apja írta 1942-ben, nem sokkal azután, hogy a család a Zala megyei Kerkabarabásra menekült, s nem sokkal azelőtt, hogy meggyilkolták. S ugyanakkor a regény valóságos (kafkai?) kastély, labirintussal (nyelvek, történelmi sorsok, tragédiák labirintusával) - ebben bolyong maga a főhős, akit csak E. S.-ként ismerünk, s annyit tudhatunk róla, hogy nyugdíjas vasúti ellenőr, s üldözött, rettegő ember. S csak lassan derül ki, hogy sorsának fő eleme zsidósága, s lassanként, a kastély labirintusában és egy emberi elme tekervényeiben tévelyegve, vagy épp a maguk szikárságában letaglózó jelenetek során a XX. század nagy történelmi tragédiájának kellős közepén találjuk magunkat.

Danilo Kis könyve a holokauszt-irodalom különös, megfejthetetlen szépségű, maradandó darabja.