Festménytalányok

Daniel Arasse (19442003) a Társadalomtudományi Felsőfokú Iskola művészettörténeti és elméleti kutatócsoportjának vezetője, nagy jelentőségű művek szerzője volt. Jellemzésképp legjobb, ha őt idézzük:
Ez nem művészettörténet.
Fogalmazzunk úgy, hogy ez nem szokás a művészettörténetben. De talán ideje lenne, hogy ez megváltozzon. Ha a művészetnek volt története, és ha még mindig van, az a művészek munkájának köszönhető, és részben annak, ahogyan ők nézték a múlt műveit, ahogyan magukévá alakították őket. Ha nem próbálja megérteni ezt a tekintetet, megtalálni egy régi képben azt, ami a későbbi művész tekintetét magára vonhatta, akkor lemond a művészettörténet egy részéről, épp a legművészibbről. Az Urbinói Vénusz esetében ez annál is sajnálatosabb, mert az Olympia hozzájárult a modern festészet születéséhez. És maga, aki művészettörténettel foglalkozik, úgy ítéli meg, hogy ez a kérdés magát nem érinti? Minden további nélkül lemondhat róla, hogy az Urbinói Vénusz kivételes utóéletével foglalkozzék? Pedig része annak, amit maga a festmény kritikai fogadtatásának nevez, még akkor is, ha egy festő elemezte, és nem egy író.
Akárhogy is, Manet nekem ad igazat. Ő is egy pin-upot látott a képben, vagy ha magának jobban tetszik, egy kurtizánt, hiszen egy kuncsaftját váró prostituáltat csinált belőle
Már megint az ikonográfia! De hát nézzen oda a képre! Én a kompozícióról, a térviszonyokról, az alakok és a háttér, a nézők és a szereplők közötti kapcsolatról beszélek!
Erről már mindent elmondtak.
Biztos benne?