Embert enni

"Ez mi? Mit ír itt?" Fehéringes-nyakkendős alak hajol fölém, orrcimpája akár a nyílhegy. "Maga újságíró?" - kérdi összehúzott szemekkel. Ilyen gyorsan képtelen vagyok szellemességekre: "Nem." "De ír valamit, igaz? Jól látom?" Ráhunyorog a képernyőre. "Na és... mi lesz benne?" "Ebben? - kérdezek vissza felbátorodva. - Minden." "Ó." A fintor akár mosolyként is értelmezhető. Minden egy könyvben? Nyilvánvaló túlzás ez, mégsem hazudik a regénybeli író. Valóban minden hívószóvá válik az Embert enni oldalain, szeretet és gyűlölet, csömör és vágyakozás, férfi és nő, íráskényszer és alkotói válság. A különálló részek egymást erősítve szervesülnek egyetlen nagy egésszé, szerelmes történetté és művészregénnyé, minimalista látleletté és posztmodern tükörjátékká, megrázó véggel - ami a maga sajátos módján persze felemelő hepiend is egyben... Veszélyes élmény belemerülni Czéh Zoltán szövegtengerébe, veszélyes ÉS kihagyhatatlan. "Nem beleloccsanni felhevült testtel, de nem is pipiskedni: szép egyenletesen, lépésről lépésre, bokáig, térdig, derékig, nyakig. Hagyni, hogy körülöleljen a szöveg, aztán csak úszni, úszni..."