Dirádó

Évekkel ezelőtt valaki kölcsön kérte tőlem a Babits összegyűjtött verseit. Nem részletezendő körülmények között elveszítette a jóember. Amikor már biztos lehettem benne, hogy sohasem fogja pótolni a szívemhez nőtt, még egyetemista koromban vásárolt könyvet, útba ejtettem a legközelebbi antikváriumot, ahol szerencsémre megtaláltam ugyanannak a kiadásnak egy példányát. Harminc évesen is gyűretlenül, tisztán, jelzőszalagostul kínálkozott kézbe. Örömittasan vittem haza. Mivel akkor már hetek óta egy sort sem olvastam a felöltője ujjába gyakran belegabalyodó poéta doctustól, mohón újra olvasni kezdtem: "légy könnyű, mint a hab s a felhő, mint a madár, a halál, a szél az. "; - "a múltak kövét érted-é csiholni mint kovát?"; - "Babylon ha erre volna, nemde bomlott cimbalomként lenne hangolt lelked ... ?" A finom papírú, sötétkék borítójú, elegáns kötetben az antikvárius ceruzával tüntette föl az árat - nem radíroztam ki. Ezen kívül egyetlen kézírásos bejegyzés volt benne, a tizenhatodik oldalon a kötet korábbi gazdája a Tüzek című vers első sorában, alighanem töltőtollal, áthúzott egy számára furcsa szót. Azóta is ott látható a "javítás". Ma már szinte közhely: végül is Költő és Olvasó bizonyos értelemben együtt hozzák létre a verset. (Ki, hogyan, miért és hol rontja el - ez az aranymosó titka: "mert maga még sosem ölt!".) Engem szüntelenül erre az együtt-re és még-re figyelmeztet a DIRÁDÓ.