Ma este

Induláskor Benkő Attila nem tartozott semmilyen csapatba. Később sem. Ez az oka, hogy a szakmában nem tartják rangjához illően nyilván. És talán azért sem, mert verseiből hiányzik az emelkedett líraiság, de a trükközés is. Nem érzelmeket és gondolatokat közöl, hanem egy-egy helyzetet ábrázol, történetet mond el. De a történet alig-alig folyamatos, vágások, kihagyások tördelik. Mozaikszerűen összerakott, olykor szeszélyesen összefonódó elemei mégis sugallnak valamit, nem tudjuk egészen pontosan mit. A részleteknek külön-külön sugárzása is van, talán mert rajzuk kísértetiesen pontos. Mintha egy filmfelvevő pásztázná, egy-egy darabnál meg-megállva, a teret, az időt. Mondhatnám így is: szabadjára engedi, legalábbis úgy érezzük, az előadást. Egy belső monológ van előttünk, egy tudatfolyam leképzése. Az elbeszélés meg-megtorlódik, meg-meglódul. A vers nyelve sokszor kihívóan prózai, köznapias. De ami benne félreismerhetetlenül költészet, fel-felsugárzik a pátosztalan mondatokban.

Lator László