Huszár Almanach 1938-1945 - II. kötet - Magyar királyi hivatásos és tartalékos honvéd huszár tisztikar L-Zs

Jelen kötetünk 611 hivatásos és 1155 tartalékos huszártiszt, illetve néhány frontszolgálatot teljesített méneskari tiszt életrajzi adatait tartalmazza, akik a lovasságnál kapták kiképzésüket, s elsődlegesen az 1938 és 1945 közötti időszakban, vagyis legalább az 1938. novemberi felvidéki bevonulásig aktív tagjai voltak a Magyar Királyi Honvédségnek. Többévi kutató- és gyűjtőmunka eredménye ez az adattár, melyet elsősorban a még élő magyar királyi huszártisztekre, illetve hozzátartozóikra gondolva készítettünk el. Emléket állítottunk egyúttal azon egykori honvéd huszártiszteknek is, akik a II. világháború hadszínterein vesztették életüket, hadifogságban haltak meg, vagy az 1945 utáni kommunizmus áldozataivá váltak. Hogy kik is voltak ők, talán Splényi Géza, volt nyíregyházi huszárőrnagy találó sorai illenek rájuk a legjobban: "(...) A huszártiszt sohasem volt csak parancsnok, hanem századának, szakaszának apja, papja, tanítója. Apja, aki minden körülmények között gondoskodik. Papja, akihez minden alárendeltje, minden bajával, gondjával fordulhat. Tanítója, aki megtanította a legfontosabbra, a hagyományos huszárszellemre, bajtársiasságra, jóban rosszban az önfeláldozásig. Ez forrasztott össze tisztet, altisztet és huszárt egy családdá, ennek folyománya az a viszony, melyet más fegyvernembeliek úgy megcsodáltak. Ebből származik a tiszteleten, megbecsülésen alapuló fegyelem, melyen nem változtat sem a súlyos harci helyzet, sem a hadifogság, sem a civil ruha." Egy mára már letűnt, de a XX. századi nagy háborúk alatt is sokak által megkérdőjelezett létjogosultságú fegyvernem képviselői ők, akik számtalan értékes tulajdonságukkal – bátorság, leleményesség ügyesség, találékonyság – kitűntek más fegyvernembeli tiszttársaik közül. Bemutatni kívánt életútjuk példa arra, hogy soha, semmilyen körülmények között nem adták fel, mint ahogy fegyvernemük is igyekezett a modern elvek alapján és fejlett technikákkal vívott harcmódhoz igazodni. Életpályájukban, s főleg a háború utáni sorsukban mindenütt felfedezhetők e kitartás, a fennmaradni akarás és tudás elemei. Erkölcsi tartásuk, a megaláztatások (börtön, kitelepítés, lefokozás) büszkén, emelt fővel való elviselése példa lehet a ma élők számára is. A hosszabb-rövidebb életrajzokat egyrészt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárában és a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött tiszti személyügyi iratok, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelt szintén személyes jellegű anyagok, másrészt az "utolsó huszárok” és hozzátartozóik emlékezete, valamint fennmaradt dokumentumai (mindenekelőtt Splényi Géza huszárőrnagy hagyatéka) alapján készítettük el. Az egyes katonai pályafutások ismertetésénél kizárólag a bátor helytállásért, valamint a kiváló szolgálatért kapott magasabb katonai kitüntetésekről tettünk említést, így például a Kormányzói Dicsérő Elismerés… (Signum Laudis) fokozatairól, s a külföldi kitüntetésekről nem. Akik esetében lehetett, a törvénytelen és igazságtalan lefokozások, illetve az azokat megsemmisítő rehabilitálások tényét is rögzítettük. Az alapvető életrajzi adatok közül az apák foglalkozásának feltüntetésével az egyes családi, s társadalmi hátteret igyekeztünk bemutatni. A lexikonban használt szakkifejezéseknél megpróbáltunk minél kevesebb rövidítést alkalmazni, hogy azok olvasmányosabbak legyenek. Néhány elkerülhetetlen rövidítés feloldását az alábbiakban közöljük: HM: Honvédelmi Minisztérium, BM: Belügyminisztérium, FM: Földművelésügyi Minisz­térium, VKF: Honvéd Vezérkar főnöke, ÁVH: Államvédelmi Hatóság, ÁVÓ: Államvédelmi Osztály, I. ö.: I. önálló, MÉR: Magyar Érdemrend, OTT: Országos Testnevelési Tanács. Szándékunk ellenére természetesen nem sikerült a kötetben szereplő, a világban szétszóródott valamennyi magyar királyi huszártiszt életútjára vonatkozó legfontosabb adatokat összegyűjtenünk. Akik nevét a fennmaradt hézagos korabeli dokumentumokban nem sikerült felfedeznünk, azoknak több mint félévszázad elteltével roppant nehéz volt a nyomára bukkanni. Különösen nehéz dolgunk volt azon egykori huszártisztek életrajzainak összeállításánál, akik a háború után az elcsatolt területeken található szűkebb szülőföldjükre tértek vissza, s alig találhatók meg a korabeli hadi-, vagy tiszti személyi okmányokon. Miután az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vagy délvidéki települések polgári anyakönyveibe való betekintés jelenleg teljesen lehetetlen, s a begyűjtött egyházi anyakönyveket is éberen őrzik az utódállamok – szinte megközelíthetetlen – irattárai, életrajzaik sajnos eléggé hézagosra sikeredtek. Munkánkat nem tekintjük, tekinthetjük lezártnak, hiszen az abszolút teljességre hiába is törekedtünk volna. Reményeink szerint egy új kötetben helyet kaphatnak majd azon magyar királyi honvédtisztek is, akik ugyan a lovasságnál szolgáltak, de más kiképzést kaptak (tüzérek, páncélos csapatbeliek, műszaki és gazdászati tisztek, orvosok, állatorvosok, más fegyvernemtől érkezett vezérkari tisztek, tábornokok stb.). A kötet szerzői ezúton is köszönetet mondanak az egykori huszártiszteknek, családtagoknak, akik nagy odaadással és önzetlenül segítették munkánkat. Köszönet illeti a Budapest Főváros Levéltára, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (Soós Mihály) és a megyei levéltárak kollegáit, az alapéletrajzi adatokat szolgáltató magyarországi vidéki, s néhány osztrák, német és svájci önkormányzat anyakönyvvezetőit, a Budapesti Temetkezési Intézet Rt. (Fiumei út és Farkasréti Sírkert) munkatársait (minde­nekelőtt Karácsony Lászlót), a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárának és a Hadtörténelmi Levéltárnak munkatársait (Balaskó Edinát, Rabb Évát, Varga Jánosnét és Filyó Tibort), valamint vezetőit (dr. Bonhardt Attila és dr. Bús János alezredeseket, illetve Maruzs Roland századost), a Hadtörténeti Múzeum fotóarchívumának vezetőjét, Illésfalvi Pétert, s végül, de nem utolsósorban dr. Szakály Sándor hadtörténészt, akik lehetővé tették és támogatták kutatásainkat, pontosították adatainkat. A magyar királyi honvéd huszár tisztikar mai napig is közöttünk élő tagjaitól szintén sok-sok kiegészítő adathoz jutottunk. Értékes segítséget nyújtott többek között: Csapó György, Cseh Ferenc, dr. Honos Ervin, Málnai János, Máriássy László, Megyery Tamás, Mezey Ervin, prof. dr. Nagy Gyula, Nagy Kálmán, Polák István, dr. Rigó Pál, dr. Rosnyói László, dr. Szőnyi Gyula, Veres Sándor, Wack Géza, Wettstein János. Ezenkívül hasznos adatszolgáltatással segítették munkánkat, a teljesség igénye nélkül: Goór György, Gaál Gyula (Ausztrália), Takács Gábor levéltáros (Békés), Babochay György, Bárczay Istvánné, Holvay Péter, Kacskovics Gyuláné, Korossy Tiborné, dr. Lipcsey Péter, Léta Sándor unitárius lelkész, vitéz Mikecz László, Nádasdy Ferenc, dr. Nagybákay Antal, Széchényi Zsigmondné, dr. Szentkláray Éva, dr. Viczián István, Zsigmond János (Buda­ pest), Bakay Mária (Debrecen), Iván Józsefné (Győr), Makó Imre levéltáros (Hódmezővásárhely), Gilicze János levéltáros (Makó), Berekméri Róbert hadtörténész, Nagy László unitárius esperes (Marosvásárhely), Szarka Levente (Miskolc), Kenessey Csaba (Svájc), Szabó M. Attila történész (Székelyudvarhely), Kállai Jánosné, Pándi Kamillné (Székesfehérvár), Mesch Józsefné (Szentendre), Jalsó István, Járfás József, Széchényi László, Vásárhelyi Géza (USA), Molnár Tibor levéltáros (Zenta). Splényi Géza fent említett könyvében írja: "A magyar huszár megszűnt lenni, de a huszárszellem az él, és élni fog, amíg a legutolsó öreg huszárra rá nem húzzák a koporsó fedelét". Nekik, az egykori magyar huszároknak, a legmagyarabb fegyvernem képviselőinek ajánljuk ezt a könyvet. Budapesten és Nyíregyházán, 2010. szeptember havában - A szerzők - (Bevezető)