Valahol, valamikor, egyszer

Van, hogy a közelség nem mutatja meg, mi rejlik az emberek között, ellenben a távolsággal, mely nemcsak szétszakít, hanem fényt derít a nem volt semmi sem vagy a végtelen érzelmekre.  Aki új hazát választ, megváltozik. Szelíden tör felfelé, mint buborék a vízben, s ösztönös lesz, mint vihar, már mindegy is, milyen partvidéken. Aki útnak indul, nem fél semmitől sem. Sem hangos szótól, sem csalódástól. Legfeljebb gyógyíthatatlan szomorúságnak és leírhatatlan örömnek ad magában otthont. De így élünk. Állandó kettősségben. Kétségekben, bizalomban. Törekvésben, unalomban. Családban, magányban. És, ha kétségbe is vonnánk az idő értékét, rájönnénk, hogy voltaképpen úgy van helye a tapasztalatoknak az életünkben, mint a homokszemnek a szélben, míg meg kell hódítanunk a világot ahhoz, hogy a számunkra legfontosabb emberek megismerhessenek minket.