Az atombomba története - Los Alamostól Nagaszakiig

Kényszerből hagytam el Magyarországot 1956. november 30-án, amikor már minden kötés szakadt és egy imperialista hatalom zsoldosai vették vissza a hatalmat. Nem kalandvágyból mentünk, amint azt egy hazug rendszer terjesztette rólunk. Stanley Kubrick szerint: "A nagy nemzetek mindig úgy viselkedtek mint a gengszterek, a kicsik pedig mint a kurvák." Ötvenhatban azért harcoltunk, hogy az utóbbinak legyen vége. De a gengsztereket árulók segítették és megint lefeküdtünk. Angliában az életkörülményeim azonnal javultak, de annak ára is volt: kemény munka és honvágy. Nappal mérnökként dolgoztam, este csapos voltam egy angol "pub"-ban, és közben elszántan továbbképeztem magam. De a honvágy erősödött, időnként kegyetlen volt. Túléltem a kritikus időt és szabad óráimból egyre több jutott a Nyugat megismerésére. Az utazás és a tanulás lett a fő hobbim. A kettős szabadság - a szellemi expanzió tiltott területekre - a sok marxista badarság után és a fizikai mozgás lehetősége a "rothadó kapitalista" országokban kezdett kompenzáló hatást gyakorolni rám. Megszoktam a szabadságot. Később, amikor ösztöndíjasként Kanadában és az USA-ban tartózkodtam, már élveztem az életet. Ausztráliában találkoztam Tóth Olgával, megnősültem és otthont alapítottunk. Hamarosan Olga is megszerette az utazást, majd a gyerekek Andrea és Anita is. Az egész család könnyen és sokat utazik. Többek között eljutottunk Los Alamosba, Hirosimába és Nagaszakiba is. Hirosimában és Nagaszakiban 1994-ben jártunk utoljára. Mint valami bűnöző, aki visszatér a tett színhelyére. Mint ahogy Albert Einstein mondta: "Ha előre tudom, inkább órásnak megyek." Kenneth Bain-bridge, a Los Alamos-i atomfizikus mondta már a próba-robbantás után: "Most már mindnyájan gazemberek vagyunk". Most már? Dehát az emberiség bűnlistája szinte végtelen, hiszen más-más formában, de majdnem "törvényszerűen és természetesen" pusztítja a szépet és a jót is. így volt ez a bomba előtt, s így van azóta is. Az atomrobbantásokat főleg az intenzitás mértéke tette kiemelkedővé a pusztítást illetően, hisz alig volt századunkban egy év, amikor ne cselekedtünk volna hasonlóan borzasztó és embertelenül ördögit. Voltak azonban évek, amikor még borzasztóbb pusztítást is végeztünk. Kétségtelen azonban, hogy Hirosima és Nagaszaki maradt századunk legfontosabb ilyenfajta útjelzője. Nagaszakiban nagyobbik lányom, Andrea egy könyv tartalmáról beszélt. Több száz évvel ezelőtt azon a helyen ahol voltunk, 26 japán katolikust feszítettek keresztre. Ugyanaz a városrész lett később a japán katolikusok szellemi központja. S ez a hely pusztult el a véletlenek sorozata után, a világ második atombombájától. Az Urakami katedrális a másodperc parányi töredéke alatt semmisült meg híveivel egyetemben. A család könnyekben oldottan elérzékenyült. Onnan Hirosima felé vitt utunk és a vonaton határoztam el: az 50. évfordulóra megírom az atombomba történetét, mégpedig magyarul, hiszen angolul feltehetően ismét sok könyv fog megjelenni. No meg hát, mind a négyen magyar állampolgárok vagyunk annak ellenére, hogy Andrea és Anita Ausztráliában születtek, Sydneyben. Az lehet, hogy érzelmek indítottak a könyv írására, de a tárgyilagosság vezetett. Persze nehéz tárgyilagosnak maradni akkor, amikor hazánk sorsára és a különböző összefüggésekre is gondol az ember. Amikor két és fél évig Kanadában voltam a McMaster Egyetemen, a laboratóriumom ötven méternél is közelebb állt egy atomreaktorhoz. A reaktort többször használtuk kísérleti célokra próbadarabjaink irradiációjára. Érdeklődésem bizonyára ekkor fordult az atom felé, hisz nap-nap után századunk egyik csodáját láthattam. Utána több alkalommal tartottam előadást az atombomba történetéről, így a technikai részek feltérképezése az írásnál nem jelentett nagy fejfájást. Több időbe került a politikai-, gazdasági- és egyéb emberi összefüggéseket tisztázni. Az írásnál - de általában az életben is - az vezetett, hogy majdnem minden majdnem mindennel összefüggésben áll. Ezért kapott minden főbb rész tárgyalásánál a háttér bemutatása fontos szerepet. A szövevények komplexitása ellenére mégis igyekeztem úgy megírni a könyvet, hogy minden fejezet külön-külön is egységet alkosson. Ha valaki fárasztónak tartja egy-egy technikai rész leírását, tovább haladhat a könyvben. Ne adjuk fel az olvasást, hisz minden lapon a huszadik század embertípusa szerepel megannyi színében. Remélem sokan lesznek akiknek a könyv ad valami újat, de ha nem, azoktól is szívesen veszem az üzenetet. Sir Winston Churchill írta: "A történelem majd feljegyzi. Én tudom, mert én magam fogom megírni". Remélem, a könyv olvasása után többen látják majd a világot másképpen, mint azt feljegyezték. - Ábel András, Sydney, 1995. április 3.