Zsubiabá

Jorge Amado nem örökifjú író. Hanem egyre fiatalosabb, kedélyesebb és leleményesebb. Mostanában nemcsak megismétli majd félévszázados pályájának kezdetén keletkezett helyke bravúrjait, hanem jócskán túl is tesz rajtuk: úgy gazdagodott tapasztalatban, bölcsességben, humorban, szemléletben, hogy mit sem vesztett ifjúsága nemes eszméiből, tisztességéből. Mai művészete dúsabb szövetű, gazdagabban rétegezett, de annak a régi és maradandóan nemes eszmevilágnak, annak a sosem ingó tisztességnek mégis Amado korai remeke, a Zsubiabá a legtisztább - mert még fiatal indulatok tüzében fogant - foglalata. Első korszakának főműve, a Zsubiabá az évei számát tekintve is fiatal Amadót mutatja minden írói erényével és - természetesen - harsány színeivel is. Teljes pompájában jelenik itt meg az a bűvös színtér, a holdfényes bahiai kikötő, a matrózkocsma, a délszaki utca, a nyomorúságában is erős, sőt többnyire derűs néger, fehér, mulatt szegény ember, az afrikai vallási szertartások sejtelmes varázsa, mely olyan sajátos hangulattal tölti meg Amado írásait. Ezt a maga teremtette, vagy inkább szerencsésen ellesett mitológiát Amado játszi könnyen ötvözi a forradalom próféciájával, meggyőző példát sugalmaz kevert vérű népének arról, hogy a társadalom igazi frontjain nem fehérek, négerek, mulattok, indiánok, kreolok és bevándorlók, öregek és fiatalok közt, hanem kizsákmányolók és kizsákmányoltak közt húzódnak. Ezt fedezi föl a Zsubiabá hőse, António Balduino, ez a szoknyakergető, csavargó, telivér néger Kakuk Marci egy sztrájk nagy iskolájában, ahol megtanulja, hogy minden szegény ember egytestvér. És hogy mindez megrázó irodalmi-művészi hitelt is kapjon, Amado életművében sehol sem tündököl úgy, mint itt az az erős-haragos szín és az a fényárnypompa, az ábrázolás szókimondó indulata vagy éppen bujkáló iróniája és pátosza, amely Amado tartós népszerűségének egyik magyarázata.