Tündérkert

"A fejedelem kijött a boltíves kapu alól s keresztül ment a kolozsvári nagy piacon. Ketten voltak vele, Péchi Simon jobbról s Toldalagi Mihály balról kísérte, - Nézze Nagyságod, - mondta Péchy kancellár - már ma újfent megnyitott egy bót. A nagy templom körül alacsony várfal volt, amely külső oldaláról apró vásárosbódékkal volt teleépítve. A fejedelem melegen mosolyodott fel. - Hálaistennek, - mondta - ott van élet, ahol a kalmárok nyitni kezdenek. Lassan haladtak előre, egyszerre csak Toldalagi Mihály meghökkent s ijedtében megrántotta a fejedelem mentéje ujját. - Nagyságos uram! Bethlen, aki lesütött szemmel járt az utcán, felemelte pillantását s dermedten megállott. A tiszta hideg napban csodálatos látomás volt. A templom tornya felett valami violaszínű köd, amelyet, hogy jobban néztek, olyan volt, mintha fonalak ereszkedtek volna alá a nagy magasságokból. Nyílegyenesen szöktek fel ezek a szálak a mennyboltozatig, mintha itteni jel kötötte volna a tornyot az éghez. A fejedelem nagy fekete szemeit merően függesztette a természeti csodára s amint ott állott s nézett, lassan, mintha a torony mögött egy másik torony nőtt volna roppant magasságba. Különös volt ez a második torony, gótikus óriási építmény formáját mutatta, ezer csipkével s apró tornyocskákkal, tisztára kivehetetlen volt, olyan volt, mint a Szent István-tornya Bécsben, vagy olyan volt, int a János Jelenéseinek tornya, mely néz keletre, nyugatra, északra és délre... Sokáig állottak ott s nézték a rendkívüli jelenséget. Szívük, lelkük fel volt indulva s pezsgés helyett lehalkult a vér az erekben. Egyszerre csak, mintha újabb csoda történt volna, az egész látás ellobbant, eltűnt szemeik elől.