Palánkok mögé zárva - Visszaemlékezések a gettóra (Erzsébetvárosi Örökség II.)

Örökség, jut eszünkbe a szó, amikor a poros padláson nagyanyáink vesszőkosarát pakolva megsárgult újságot találunk, amikor zavartan próbáljuk fel dédapáink arany karikagyűrűjét, amikor bort töltünk abba a pohárba, amiből ki tudja hány generáció ivott már. Örökség, fut át az agyunkon, amikor az utcán sétálva vénséges vén műhelyek furcsán írt tábláit olvassuk, amikor játszva lépünk egy még megmaradt bazaltkockára, amikor a hámló vakolatú házat bámuljuk, a golyóütötte hegeket a falon, a szúette kaput, a légópince lejáratát jelző rozsdás táblát. Örökség - ennek a szónak kellene eszünkbe jutni akkor is, ha elmegyünk a temetők téglafala előtt, tömegsírt fedő játszótéri domb füvén ülve, az omladozó házak kapuiban, ahol, ha nagyon figyelünk, még utolér minket néhány sikoly. Örökség - lehet jó, s lehet rossz is, a miénk. Eleink hagyták ránk akarva-akaratlanul azért, hogy használjuk a múlt itt maradt tárgyait, megértsük, vagy legalább megpróbáljuk megérteni, feldolgozni mindazt, amely emberöltőkkel ezelőtt itt történt. Megértsük és feldolgozzuk még akkor is, ha megérthetetlen, felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.