Menekülők

Részlet a könyvből: Jánosi Mihály nagy fekete gépkocsija gyors lendülettel, széles ívben fordult az Excelsior szálloda elé, majd ügyesen furakodott az ott ácsorgó bérautók és magánkocsik közé. Abban a másodpercben, mikor megállította a motort, a sofőr már kiugróit, tiszta ősz fejéről lerántotta a fekete ellenzős sötétkék sapkát s kissé meghajtva hátát, kinyitotta gazdája előtt az ajtót. Jánosi Mihály kilépett. Felöltője alá nyúlt s mellényzsebéből kihúzta öreg, kettős fedelű ezüst óráját. Két perc múlva déli tizenkettő. - Várjon, Zsiga. Félegy előtt öt perccel tovább megyünk. Ekkor már egy portás, egy igazgató és az irodai főnök a bejáratnál várakozott. - Alázatos szolgája, elnök úr! - Alázatos szolgája, méltóságos uram! - Alázatos szolgája! Jánosi Mihály halovány, szigorú száján udvarias mosoly villant át. Kemény kalapját megemelte. - Jónapot, - mondta halkan és élesen pillantott a hajlongók szemébe. - Jónapot, - szólt még egyszer s a forgóajtóhoz sietett. Az ajtó forogni kezdett előtte ; hátába még a hűvös márciusi szél fújt, arcát már megcsapta a hall langyos, zsúfolt szaga. Telefon csengett, boyok szaladgáltak, a portás előtt három férfi és egy nő álldogált, kulcsokat dobtak a polcra, egy mély karosszékben egy fiatal, szőke lány üldögélt, festett szájából hosszú cigarettaszipka meredt, a sarokban egy társaság nevetve hajolt össze a pálinkás poharak felett, az egyik oldalfolyosón bőröndöket cipeltek...