Már a nosztalgia sem a régi

Ez nem igazságos! - fakadt ki gyakran Simone Signoret e könyv alapjául szolgáló hosszú beszélgetéseink során - ez nem igazságos: csak beszéltet, beszéltet, beszéltet, de maga nem mesél semmiről! A mások iránti tiszteletből és őszinte kíváncsiságból - mivel véleménye szerint ő sokkal kíváncsibb másokra, mint mások őrá; sokkal szívesebben olvassa például mások könyvét, mint hogy a sajátját írja - Simone Signoret annak örült volna, ha felcseréljük a szerepünket: ha az interjúkészítőt interjúvolnák meg, ha a bizalmas fültanú fogna vallomásba, a detektív tenne tanúvallomást. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy akrobatamutatványaink során, amikor is a kérdéseket és a válaszokat egyenként és egyvégtében (gyakran suta és kényelmetlen körülmények között) magnószalagra rögzítettük, el kellett játszanom a rendőr, a gyóntatópap, a pszichiáter, az életrajzíró, a történetíró, a politikai megbízott, a titkosügynök, a kuporgó írnok, a vizsgálóbíró, a menyasszonytanúja, a gyerekek keresztapja szerepét... De végül is úgy gondolom, hogy az a két-három dolog, amit megtudtam Simone Signoret-ről, jócskán felér azzal a két-háromezer dologgal, amit ő akart tőlem megtudni. Különösen pedig azzal vagyok tisztában, hogy a Dauphine tér, az autheuil-i ház és a Colombe d'or között páratlan irodalmi kalandban, fantasztikus kincsvadászatban volt részem, amelynek végső zsákmánya ez a könyv.