Közben... (Családok / Kocsmák / Emberek / Háborúk / Otthonok / Temetők)

Előszó Részlet a könyvből: Ez a kép nem mond semmit, talán csak azt, hogy szűzen és meztelenül jöttem a világra. És mégis - ha jól megnézem: egész gyerekkorom tükörképe ez a fotó. Mivel jelezze egy család meztelen kis kölykének társadalmi helyzetét? Az én esetemben egy főkötővel. Csipke, kis kokárda, szalag - nagyobb, mint a gyerek feje - a szegény ember pamutmaradékból kötött lapos kis sipkája helyett. Az a főkötő volt az akkori kor újszülöttjének státusszimbóluma. Brunhuber Manó híres budai fényképész cégjelezte a fotót. - De szebb a kép, ha a rémült kicsi lába boldogan kalimpál a levegőben - mi sem egyszerűbb -, kefét alája! Hát igen. Azt hiszem, ez a kefe is szimbólum! Én fölemeltem a lábamat a szúró, bántó, alattomos sörte fölül - ezt a szokásomat egész életemben megtartottam, hogy élni tudjak. Hála: Brunhuber Manónak. De a fotó előtt meg is születtem, 1913. június hó 6-án, Budapesten, egy klinikán. Anyám tizenhat éves volt (engedéllyel mehetett csak férjhez), amikor szült engem. Akkor még nem volt divat a kislányok anyasága. Így lopta el apám és a család anyám tavaszait, álmait, visszahozhatatlan ifjúságát. Mélyen átélt magyarságomnak alighanem az az igazi oka, hogy alig van magyar vér rosszul csörgedező ereimben. Hadd érzékeltessem néhány adattal a gyökereket, amelyből végül is kinőttem: