Klasszikus spanyol drámák (A kertész kutyája / Fuente Ovejuna / A sevillai szédelgő és a kővendég / A gyanús igazság / Az élet álom / A zalameai bíró / Közönyt közönnyel)

Fülszöveg A modern európai dráma első virágkora, a XVI-XVII. század három országban takarította be a társadalmi-politikai föllendülés leggazdagabb művészeti termését: az Erzsébet-kori Angliában, a neoklasszikus udvari dráma Franciaországában és a nagyhatalmi delelőjén immár túljutó, barokk Spanyolországban. Míg a nagy franciák ókori esztétikai eszményekhez igazodva, pallérozott fegyelemmel boncolgatták a lelki-érzelmi élet rezdüléseit, a két ősellenség, Anglia és Spanyolország drámaművészete mámoros szertelenséggel dobott sutba antik széptani szabályokat, és egymásról valószínűleg mit sem tudva munkálták az amorf szenvedély, az izgága tett, a hol fennkölt, hol útszéli szellemesség, a magasztos gondolat és az alantas cselszövés egyívású drámaművészetét, mely olyan ellenállhatatlan hatással volt a romantikus utókorra. Egy időben, ha Európa a spanyol drámára tekintett, fölfelé kellett néznie. Különösen francia és olasz szerzők dézsmálták eszme- és eszköztárát, bőven áradó géniuszát (Corneille, Moliére, Gozzi). A középkori vallásos színjáték és a néprománc tartalmi-formai hagyományaiból fakadt spanyol "nemzeti dráma" a legmagasabb szinten és a legmesszebb, máig ható érvénnyel fogalmazta meg a sajátosan spanyol barokk emberi-társadalmi gondolat- és érzelemvilágát. Alapeszméi - a hűbéri rendetlenség fölé magasodó királyi tekintély, a reformszellemtől háborítatlan katolicizmus, a lovagiasság és a közemberi becsületérzés - a kor egész társadalmi és világnézeti problematikáját magukba sűrítették. Roppant termékenységével, színpadi leleményével, szövevényes szellemességével csak verselésének pazar változatossága vetélkedhetett. Ez a gyűjtemény a spanyol aranyszázad drámaművészetének legjavát mutatja be, a spanyol színpad hagyományainak összegzőjétől és legnagyobb újítójától, az életerőtől és -örömtől duzzadó, zabolátlanul rögtönző, egyszerre plebejus és választékos zseni Lope de Vegától, a kor egyetemes világnézeti válságát, a törvény és a szabadság dilemmáját szerencsés kézzel egyetlen műbe, a jellegzetesen spanyol és mégis világirodalmi hatású Don Juan-darabba tömörítő Tirso de Molinán, majd a polgári jellemkomédia spanyol mesterén és európai ősforrásán, Ruiz de Alarcónon, a végletes műgond klasszikusán, az évszázadok óta kitartóan a legnagyobbak közé sorolt (ha ugyan nem épp a legnagyobbnak tekintett) bölcselő színpadi költőn, Calderónon át a közeljövőt - már az ancien régime filagóriás mulatságait és menüettes gráciáját - megsejtő és sejtető Moretóig.