Két ló bitangságban és más elbeszélések / 13.

Utószó Tömörkény írásait - régi megfigyelésem - a legegyszerűbb és a legigényesebb olvasók kedvelik. Az irodalmi ínyenc Kosztolányi "a legnagyobb magyar causeur-nek" nevezte, csevegőnek, aki írt: Ady azt vallotta, nem volt senki hűségesebb olvasója nála: Móricz Zsigmond a magyar embör legjobb barátjának mondta, aki "rádermedő", "gondolkodó" pillantásával elkapta a parasztélet minden szavát, fordulatát, mozdulatát, s mind meg akarta, meg tudta írni. Juhász Gyula a földművesszegénység legnagyobb írójának hirdeti, Móra Ferenc "a próza Petőfijének" hívta, s ha ők, a szegediek, tán elfogultak, ott van Krúdy Gyula, aki Mórától függetlenül "a magyar Alföld költőjének" minősítette; Török Gyula, aki Szeged szerencséjének mondotta, amiért Tömörkényt fiának nevezhette. Karl Kraus, a neves bécsi szerkesztő és kritikus, az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb írójának tartotta, az élők közül az egyetlennek, aki a világirodalomban fölveheti a versenyt a többi nemzedék íróival... Így és hasonlóan vallottak az ítéleteikben elfogulatlan, ízlésükben megbízható kortársak. Az utókornak módjában volt Tömörkény művét magyar irodalom és szellemi élet folyamatában látnia és értékelnie. Sík Sándor 1942-ben joggal írhatta: ma Tömörkény írásai izgatóbban érdekesek, mint a legtöbb kortársáé; és Schöpflin Aladár 1943-ban: a népi írók mozgalmának Tömörkény volt a hőse.