Kellett nekem rongybicikli

Félig elsötétített szobában tekergettük a diavetítőt, és kissé iskolásan olvasgattuk a falra vetített képről a mesét. Hát nem ma volt. Egy rendes mai gyerek talán már nem is érti, mi az, hogy diavetítés. Ő moziba jár, méghozzá soktermes mutiplexbe, s ha ilyen gyorsan változik a világ, az ő gyereke majd lexikonban nézi meg, mi lehetett a mozi, kik voltak azok a mozisok, akiknek emléket állít ez a könyv. Mintha az Apokalipszis dobhártyaszaggató harsonái közül (dolby sztereó) egy magányos kintornás próbálna meg kihallatszani, hogy "hallod-e Rozika te, gyerünk a moziba be, tudok egy olyan filmet, hogy az valami csuda…" Mint fülszövegíró kötelességem megjegyezni, hogy ott ismertem meg a könyv szerzőjét. Amikor először találkoztunk, Mari a Május 1 filmszínházban, én a Diadalban dolgoztam, aztán továbbköltöztem. Ha jól emlékszem, éppen a Tinódiban voltam, mikor megtetszett, a Dunában kezdtem neki udvarolni és a Vörös Csillagban kértem meg a kezét. Majd szakítottam vele, mármint a Vörös Csillaggal, és ettől kezdve pályaelhagyóként, a kabarék mozizáshoz képest kissé szürke világából figyeltem feleségem további lázas tevékenységét, mozik iránti lelkesedését. Mert időnként volt oka lelkesedni. A rendszerváltás az ő számára is felkínálta a nagy lehetőséget, maszek mozis lett, bérlő, aztán tulajdonos, már-már igazi kapitalista, a meggazdagodás szele is meglegyintette, de valahogy belénk lett programozva, hogy ne sikerüljön. Ha valaki kíváncsi a meg nem gazdagodás trükkjére, sokat forgassa ezt a könyvet. Az egyetemes kis mozikat elfújta a szél. Mi maradt utánuk? Ifjúságunk néhány kedves képe: az első csók, a sósperec íze, a recsegő székek hangja és egy-két rosszalkodásba fulladt iskolai különelőadás. Nekem ebből a letűnt furcsa világból plusz még egy feleség is megmaradt, egy feleség, a régi idők mozijáról mesél. (Selmeczi Tibor)