Kalandozások

Émile M. Cioran 1957-ben közölt hosszú fejtegetésének rövid summája az, hogy a magyar született elnyomó nép; gyakori szabadságharcának oka, hogy épp mert oly ádáz elnyomó, ezért nem bírja, hogy mások őt elnyomják. Ezt a tételt a villogó, mélyreható stílusáról ismert író, aki Histoire et utopie című munkájáért nyomós irodalmi díjat is nyert, nem érvekkel, hanem emlékekkel támogatja. Koronatanúként vall; román neveltetés után lett a franciák közül is kiemelkedően porisi: Erdélyben született, amikor az még magyar volt. Ő maga egy falu román szellemi vezetőjének a fia volt. Gyermekkorának mumusa a csendőr... Hacsak messziről csendőrt egyet is látott, vak rémületbe esett, futva menekülni kezdett, ez volt az idegen, az ellenség; gyűlölni, csak gyűlölni lehetett. Miatta irtózott utálkozva minden magyartól. Ezt az irtózatos, utálatos alakot én is jól ismerem, mindnyájan ismerjük. Én, egy országban nevelkedvén É. M. Ciorannal, Habsburg-jelmezében... utáltam, bár rettegni kevésbé rettegtem, lévén nem pópák, hanem pusztai pásztorok s kézművesek neveltje; mások a flic a gardemobile, hekus, a zsandár, a fekete kozák, vagyis a szörny pandúr változataiban borzadtak tőle ugyanúgy. Beleértve persze a sziguranca, a Vasgárda szörnyeit. Ha valaha szót remélnék érteni a nemzetiségi vitákban, mégis Ciorant választanám vitakezdőül. Nemcsak a mi, mai európai szintünkön beszél. A mi mélységeinkből is. Oly kedvemre valóan hiperkultúrált, hogy nem is kell pszichoanalitikai díványra feküdnie, gátlástalanul vall: lelkünkből beszél. Illyés Gyula