Itáliától Olaszországig

Az egész félsziget egyetlen uralkodó jogara alatt való egyesítése szinte csak az 1850-es évek végén, előre nem látható események egybeesése nyomán került komolyan napirendre. Maga az egyesítés katonai és diplomáciai események alig másfél év alatt lejátszódó sorozata volt: 1859 áprilisa és 1860 novembere között politikailag egyesült lényegében az egész Appennini- félsziget (Veneto 1866-ban, Lazio Rómával 1870-ben csatlakozott). Rendkívüli vállalkozás, amelynek a véghezviteléhez jó adag szerencsére, valamint két zseniális ember, Cavour és Garibaldi kiváló képességeire volt szükség. A nemzeti érzés egy nagyon szűk városi kisebbségre korlátozódott, néhány tartományt, például Szardíniát, nem érintették a háborúk vagy a felkelések, más területeket, mint például az egész Dél, egyszerűen meghódítottak. Az északiak megvetették déli honfitársaikat, akiket elmaradottnak, babonásnak és barbárnak ítéltek, a déliek pedig gyűlölték az arrogánsnak tartott északi "hódítókat". Sokan - északiak és déliek egyaránt - kezdték úgy gondolni, hogy az olasz egyesítés nem is volt olyan jó ötlet. Az egyesített állam vezetői az arisztokrata és nagybirtokos mérsékelt elit tagjai közül kerültek ki, eleinte döntő többségben piemontiak, toszkánok és emiliaiak, később kiegészültek szicíliaiakkal. A többi tartomány elitje nem igazán lelkesedett az új államért, ami nem olyan nagy csoda: az egyesített Olaszországban piemonti volt a király, a hadsereg, a parlament, az államigazgatási és a bírói rendszer, a törvények, az oktatás, a pénz, az adó- és vámtarifák és így tovább. A piemonti jelző nem azt jelentette, hogy liberális vagy alkotmányos, hanem azt, hogy személytelen és központosító, ha egyenesen nem azt, hogy militarista és elnyomó. Nagyon sokan igen hamar ellenségessé váltak az Olasz Királysággal szemben, amelyről azt tartották, hogy egyetlen itáliai állam sorozatos annexióinak eredményeképpen jött létre. Délen az ellenállás, a brigantaggio formájában, egy évtizeden keresztül zajlott, amelyet csak a hadsereg bevetésével tudtak végül felszámolni. Mindezen problémák ellenére az új állam túlélte a kritikus évtizedeket. A Risorgimento és az egyesítés legfőbb eredményének az tekinthető, hogy megteremtette azokat a feltételeket, amelyek elengedhetetlennek bizonyultak az akkor még szegénynek és elmaradottnak számító Olaszország számára, hogy elindulhasson a modern gazdasági fejlődés útján, ami lehetővé tette, hogy Európa egyik nagyhatalmává emelkedjen.