Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Mit tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk, felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen? S hová forduljon az, aki megrögzött könyvmoly létére rémülten fedezi fel, hogy semmire sem emlékszik azonkívül, hogy olvasta ezt vagy azt a művet? És hogyan győzzük le a könyvundort vizsgára készülve, a sok ezer oldalas, megemészthetetlen kötelező olvasmány-listák láttán? Pierre Bayard, aki maga is nagy felejtő és buzgó nem-olvasó, megnyugtató válaszokat és okos tanácsokat ad ezekre a kínos dilemmákra, amelyekkel minden könyvbarátnak, köztük Montaigne-nek, Umberto Ecónak és David Lodge-nak is szembe kellett néznie. Valóságos olvasási stratégiákat dolgoz ki a gyakori és különösen kényes helyzetekre, amelyeket minden könyvről társalgó jól ismer, hiszen csak az kerülheti el őket, aki egyáltalán nem szokott olvasni és nincs mit elfelejtenie, vagy aki nem szeret könyvekről beszélgetni. Az olvasás és az aktív nem-olvasás örömteli felfedezéséhez és együttes gyakorlásához olyan felismeréseken át vezet az út, amelyeket Bayard szívesen megoszt minden érdeklődővel. Mert igenis lehet, sőt érdemes olyan könyvekről társalogni, amelyeket soha nem vettünk kézbe, csak hallottunk róluk, netán elábrándoztunk a címükön. Szabad kitalálni másoktól ellesett tudásfoszlányok alapján a nem olvasott könyveket. Sőt, talán ez a legjobb útja annak, hogy örömmel olvassunk, lapozgassunk, ferdítsünk és képzelegjünk, vagyis megalkossuk önmagunkat könyvek ürügyén. Pierre Bayard szerint minél szabadabban kezeljük ugyanis a kultúra fogalmát, és minél bátrabban rugaszkodunk el az írott betű iránti tisztelettől, annál több az esélyünk, hogy felfedezzük az írót, a szellemes társalgót és öntudatos nem-olvasót magunkban. Ez a felismerés pedig megszabadíthat a bűntudattól, a vizsga-frásztól, a rossz iskolai emlékektől és attól a rengeteg megalázó élménytől, ami kínná változtatott egy lehetséges örömforrást: a könyveket.