Hattyúk tava

Részlet a könyvből: A tűnő hold és a felkelő nap bágyadt sugarai körbefonták a messze tekintő ódon várkastély falait. A tájra telepedő csendet nem zavarta meg kakaskukorékolás. A hegy lábára kúszó fenyves sűrűjében ott fészkeltek az álmok. Az éjszaka ragadozói megpihentek, csak egy-egy korán kelő őz lépteitől reccsentek néha az ágak. Hirtelen egy vágtató ló durva patkódobogása törte meg a szunnyadó föld nyugalmát. A nyeregben daliás ifjú, tegeze és íja elárulta: vadászni indult. Ezen a hajnalon barátai nélkül vágott neki a rengetegnek. Gyönyörködni akart az ébredő táj és a végtelen, vöröslő ég csodájában. A merészen ívelő orrot, az elszántságot sugárzó vékony ajkakat, a szép, álmodozó szemeket mindenki ismerte a környéken: ő volt Szigfrid herceg, a kastély és a környező hatalmas birtok ura. Özvegy édesanyjával élt az ősi fészekben. A kormányzás terhei - apja utolsó kívánsága szerint - a hercegnőre hárultak mindaddig, amíg fia nagykorúvá nem serdül. Bölcs nevelők élesítették elméjét és gyarapították tudását, hogy egykor rangjához méltó, művelt és bátor uralkodó váljék belőle. Szigfrid azonban alig várta, hogy véget érjenek a tanulás hosszú órái, és kedvenc paripájára pattanva barátaival nyargalászhasson a vidéken.