Hatinyi harangok

Hatiny faluban, Belorusziában, minden ház helyén, a kéményeken harang függ. Ezek a harangok örökké szólnak, hogy emlékeztessenek az 1941-42-es esztendőkre, amikor a náci-német hadsereg egész falvakat perzselt föl azon a tájon, kolhozmagtárakba terelve és elevenen megégetve gyereket, asszonyt, öreget. A belorusz író dokumentumregénye a szenvedést idézi föl, a rettenetre emlékeztet, de egyben azokra a partizánokra is, akik a német megszállás, blokád és terror szorításában is megkísérelték a lehetetlent: legyőzni a túlerőt, kitörni, harcolni a szabadságért. A képek az embertelenség képei, de az emberség dokumentumai is. Adamovics azt vallja - Albert Schweitzerrel -: "A tudásom pesszimista, de a hitem optimista" - és biztos, hogy a dokumentumok ereje-súlya, Oradourra, Lidicére és más elpusztított városokra, falvakra emlékeztetve, nyomasztó tudást is fog adni az olvasónak, de ugyanolyan biztos, hogy a dokumentumkönyv más részei ugyanúgy gyarapítani fogják az olvasó hitét az emberben. És mert ez a mű dokumentum bár, de regény is, az író átvezetheti - a cselekmény egy lírai, szerelmi története beszőtt szálán - olvasóját a jelenbe, hogy megfeleljen arra a manapság gyakran feltett kérdésre, hogy minek is a háború rémségeit mindmáig fölidézni? Azért, hogy senki sohase mondja ki a szót: "Reménytelen."