Határterületi differenciál-diagnosztika

Az Orvostovábbképző Intézet 1964 tavaszán rendezett előadássorozatában azt a célt tűztük magunk elé, hogy ugyanazt a problémát a különböző szakorvosok érdeklődési körének megfelelő sajátos gondolkozásmódjuk oldaláról, egyidejűleg több irányból világítjuk meg. Így mód nyílik - nem szembeállítással, hanem az eltérő szempontú logikai következtetések egybevetésével - a sokszor csak az általános áttekintés hiányából eredő orvosi egyoldalúság leküzdésére. Remélem, az alább következő fejtegetések meggyőzik az olvasót arról, hogy a betegségek felismerésében valóban ugyanarra az eredményre jutunk, ha más-más "szakorvosi" irányból közelítjük is meg a kérdést. Az élőszóval elhangzott előadásokban, a pathogenetikai összefüggések hangsúlyozásán kívül nagyobb teret nyertek a differenciál-diagnosztikában általában használatos táblázatok és vetítések. Írott szövegben viszont természetszerűleg éppen a pathogenetikai tárgyalás kerül túlsúlyba - így a munka nem teljesen azonos az előadások szövegével, hanem annál bővebb. Úgy vélem, hogy a többsíkú felmérésből haszon származik mind az érdekelt szakmák, mind pedig a mindennapos gyakorlat számára, hiszen a legfőbb feladat, a betegségek külső és belső tényezőinek tisztázása, éppen a szűkebb szakmai részismeretek szerencsés szintézisével érhető el a legjobban. A kezelőorvosnak nem könnyű feladata a kórházi osztályokon vagy rendelőintézetekben átvizsgált betegek klinikai és laboratóriumi adatainak összeillesztése és egybevetése az általa megfigyelt kórlefolyással. Gyakran bizonyos eltérés mutatkozik a gyakorló orvos általánosabb és a szakorvosok elmélyültebb, de kissé körülhatárolt szemlélete között. A Határterületi differenciáldiagnosztika arra hivatott, hogy ugyanazon kérdések megvilágítására az általános orvos (belgyógyász) és a probléma szakképviselőjének álláspontjait egyeztesse. A kezelőorvos bizonyos séma szerint kéri az egyes szakmák képviselőinek véleményét; ennek ismeretében a problémákkal elsősorban azok foglalkoztak, akiket a betegek panaszaikkal felkeresnek. A mindennapos tünetek és jelek azonban több szakma orvosának az érdeklődését is felkeltik. Elvi síkon a szerzők arra törekedtek, hogy az elkülönítés gyakorlati menetére is rámutassanak. E célt szolgálják a bőségesen alkalmazott rajzok, ábrák és táblázatok is. A munka adatait eredményesen felhasználhatják a fekvőosztályokon dolgozó orvosok is, különösen ott, ahol nincs lehetőség minden szakma véleményének a kikérésére.