Felvidék 1914-1920

Popély Gyula (1945) történész, egyetemi tanár, az MTA doktora, a komáromi Selye János Egyetemen és a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen tanít. Kutatási területe a felvidéki magyarság 1914-1945 közötti története. Hét monográfiája (Pontosabbak: Népfogyatkozás. A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918-1945. Budapest, 1991; Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony, 1995; Búcsú a főiskolától. A felsőoktatás és a felvidéki magyarság. Pozsony, 2005) és több száz tanulmánya jelent meg. A szerző ebben a kötetben a Felvidékért és Kárpátaljáért 1914-1920 között folytatott diplomáciai és katonai küzdelmet tekinti át. Bemutatja a cseh aspirációk alakulását, a cseh emigrációnak, elsősorban Edvard Benesnek az antant országaiban folytatott Monarchia- és magyarellenes propaganda-hadjáratát, a magyarországi szlovák vezetők 1918 őszéig tartó kivárás-politikáját. Úgy látja, a pacifista Károlyi-kormány szinte kiszolgáltatta Észak-Magyarországot a megszálló cseh csapatoknak. Véleménye szerint a fegyveres önvédelem nem lett volna reménytelen: azt talán ki lehetett volna harcolni, hogy népszavazással a helyi lakosság dönthessen a maga sorsáról. Magyarország 1. világháborút követő feldarabolása - elvesztette területének 71,4, lakosságának 63,5 százalékát - kétségessé tette a maradék ország életképességét. Ha a csehszlovák-magyar országhatárt a békekonferencia nem is Benes maximalista követelése alapján állapította meg, nagy összefüggő magyar etnikumú területeket mégis odaajándékozott a születő államalakulatnak. A Csehszlovákiának ítélt területen az 1910, évi népszámlálás adatai szerint 3 517 568 lakos élt. Anyanyelvi megoszlásuk a következő volt: szlovák 48,1, magyar 30,3, rutén 12,3, német 7,4, egyéb 1,9 százalék. A szlovák lakosság mellett tehát összesen 51,9 százalék nem szlovák anyanyelvű népesség az impériumváltás következtében nemzeti kisebbségként volt kénytelen betagolódni a számára idegen Csehszlovák Köztársaságba. ,,Trianon végső soron a győztesek táborába tartozó utódállamoknak is tehertételt jelentett, ezért joggal nevezhető olyan történelmi tragédiának, amely egész Közép-Európa állandó destabilizációs tényezőjévé vált" - összegez a szerző.