Eszkimók, fókák, jéghegyek

ELŐSZÓ Meghatva írom e sorokat, hisz keresztapja vagyok Edward Sándor Shackletonnak, aki ma már világraszóló nagyság az emberek között. A kis Eddie sarkkutató lett. Apja utódja. Csakhogy édesatyja a Déli-Sarkot kutatta fel, a fiú pedig északra ment. Mintha most történt volna; pedig több mint harminc éve, hogy Sir Ernest Shackleton visszajött a Déli-Sarkról. Óriási világszenzáció volt ez akkor. Azután bejárta felolvasásaival a világot és eljött ide hozzánk is. Egész nap együtt voltunk, mint régi barátok. Gyakran felkeresett. Egyik utolsó útja alkalmából a vendéglőben magyarázta, hogy mily nagy élvezet, mily felemelő érzés oly vidéken járni, ahol azelőtt ember még sohasem fordult meg. Tudod - mondta -, az ember a teremtés részesének érzi magát. Hisz ő is ad az egyetemes emberiségnek valamit, valamit, ami mind ez ideig nem volt az embereké, mert nem volt beiktatva az emberi tudatba. Minden kínt, szenvedést, gyötrelmet elfelejt az ember, mert a felfedezés tudata oly hatalmas benső örömmel tölti el, hogy amellett eltompul minden földi dolog. FÜLSZÖVEG Az örök jég birodalmában, a sarki éjszaka ezer veszedelme közepette végzi felfedező útját a földrajztudós, aki átélt kalandjait, regényirót megszégyenítő elevenséggel veti papirra.