Erdély aranykora

A Magyar Királyság keleti részén a Buda elestét követő évtizedekben kiformálódó új magyar állam, a fejedelemség igazi aranykort hozott Erdély számára. Bár a keleti országrész össze is roppanhatott volna a két korabeli világhatalom, az Oszmán és a Habsburg Birodalom kegyetlen összecsapásaiban, a fejedelemség nem csupán túlélte a számára meg-adatott mintegy százhúsz évet, de különálló országként megőrizte a Magyar Királyság alkotmányosságának hagyományait, miközben anyanyelvű kultúránk páratlan értékeit teremtette meg. Erdély fejedelmei, noha az oszmánok kényszer szülte vazallusai lettek, mindvégig megmaradtak magyarnak és európainak. Nemzetük érdekeit képviselve igyekeztek egyensúlyozni a két nagyhatalom szorításában és országukat megtartani a keresztény Európa kereteiben. Volt közöttük tehetséges államszervező és túlzó álmodozó, nagyszerű hadvezér és a művészeteket nagyra becsülő elmélkedő alkat, de volt gazdasági szervezőtehetség és pragmatikus célokat kitűző államférfi egyaránt. A legnevesebb erdélyi uralkodói dinasztia, a Báthoryak európai rangja már a 16. század végén biztosította az ország helyét a kelet-európai államok között, de a fejedelmek közül a legtehetségesebb, Bethlen Gábor még nagyobb sikert ért el. A 17. század első felére sikerült a fejedelemséget az európai protestáns országok szövetségi rendszeréhez kapcsolnia, nevet, elismerést, megbecsülést - és persze nem kevés ellenséget is - szereznie maga és országa számára. Az a politikai értelemben tünékeny, illékony világ azonban, amelyre a Tündérkert kifejezés eredetileg utalt, a 17. század első felére már egy szellemi és anyagi javakban bővelkedő, vonzó országot jelentett.