Dr. Martens

A hippik nem hordtak Dr. Martenst. Általában magas szárú tornacipőket viseltek, de én például egy pár fűzős kordbársony csukára esküdtem, amely végül alaposan tönkretette a lábam. Ha eszembe jut a kín, amit ezekben a cipőkben átéltem, még ma is furcsán sántítani kezdek. Egyébként is olvastam gyermekkoromban, hogy a szűz csillagjegyben születettek gyakran sántítanak, én pedig szűz vagyok. Persze annyira azért nem hiszek az ilyesmiben. A lényeg, hogy a '70-es és '80-as években szinte megőrültem egy pár Dr. Martensért, de csak akkor szántam el magam végleg, mikor rájöttem, hogy a családban rajtam kívül már mindenkinek van. Vettem hát egy hagyományos, tizenkét lyukasat Ipswichben. A feleségem, Sheila is elkísért, mert tudja, hogy kb. annyira szeretek vásárolni, mint repülni (semennyire). Szóval Sheila ma öt pár Dr. Martensszel büszkélkedhet: két cseresznyepiros (egy vasalt orrú, egy sima), egy világoszöld, egy sötétzöld és egy lila. Ma reggel éppen a sötétzöld van rajta. Én még mindig azt a fekete párat hordom, amit Ipswichben vettem hat vagy hét évvel ezelőtt. Szinte minden nap rajtam van. A varrás néhány helyen megcsúszott már, és az egyiken van egy centis vágás, ahol a lábujjkörmöm utat tört magának a bakancson keresztül. Mikor esik, kicsit befolyik a víz, de nem vészes. A másiknak a talpában van egy rajzszög, és attól tartok, egy kis száradt kutyaszar is. Ezek persze lekopnak majd, a kutyaszar talán hamarabb, mint a rajzszög.