Concordantia Psalmorum

Évezredek népeinek történelme, irodalmi és zenei kultúrája csendül össze ebben a szóban: zsoltár. A zsidó nép szenvedések tüzében edződött, bizalommal teli hálaadása zeng a zsinagóga falai között, az őskeresztény katakombák az üldöztetés idején a vértanúság árán megőrizhető hit erejével visszhangozzák. A Krisztus utáni első évszázadok sivatagi remetéi végtelen, folyamatos zsoltározásukkal a későbbi, rendekbe szerveződött szerzetesség reguláinak mutatnak példát, míg a türelmi idő beköszöntével az egyházatyák a zsoltárok magyarázatában találják meg az Ó- és Újszövetséget összekötő, s az európai kultúrát megalapozó keresztény biblikusság útját. Az anyanyelvűség ébredésének korában a verses zsoltárparafrázis hosszú időre meghatározó eleme lesz az irodalmi műveltség fejlődésének. A nyugati kereszténység zenéjében a zsoltárok egyszólamú megjelenési formáit a gregorián ének reprezentálja. A szövegek örökérvényű igazságainak a legmagasabb rendű zenei műformákkal való összekapcsolódását a középkortól és a reneszánsz katedrális-zene fénykorától a protestáns felekezetek mértéktartó harmonizációin, s a barokk kor dramatikus kompozícióin keresztül egészen a huszadik századi, oratorikus művekig már többszólamú feldolgozások is hagyományozzák. A középkor klerikusa még betéve tudta a zsoltárokat, a az egyházak liturgiát végző elhivatottjai számára ma is a mindennapi használat kenyere a Zsoltárkönyv. Történész és irodalmár, muzsikus, nyelvész és filológus mind egyformán magáénak tudhatja e kincset, s a különböző tudományok oldaláról történő megközelítések eredményei - erősítsék, vagy cáfolják egymást - mindenképpen a zsoltárokkal szakmájuk révén intenzíven foglalkozó értelmiségiek munkáját segítik. A muzsikusok küldetése, hogy templomi, liturgikus használatban és a hangversenyéletben egyaránt a zene sajátos művészi szakralitásának szépségével megerősítve közvetítsék a zsoltárok évezredeken átívelő üzenetét.