Cirkálások szeredai emlékeimből

Jó lenne végigsétálni egyszer a százötven évvel ezelőtti Csíkszereda utcáin. Nem is telne olyan sok időbe, amekkora akkor volt a város: de ezt csakis Tivai Nagy Imre társaságában. Ő volt a csíkszeredai polgár, illetve lett volna, ha lett volna akkoriban ilyen fogalom. Klasszikus műveltségű, felelősségteljes, közösségért dolgozó ember, remek humorérzékkel és éles szemmel. Olyasvalaki, akivel (ismétlem) jó lenne végigsétálni ma is a Petőfi utcán, és felnevetni, hogy százötven év után is végig tudna futni egy vidám evet a kocsmacégéreken, ahogyan ő írta. A Cirkálások szeredai emlékeimből több mint kordokumentum. Több mint lektűr, és több mint nosztalgia a sosemvolt, de mégis létező békebeli világról. Magunk körül érezzük a hajdani trunkusokat, a jövevényeket, a pátriárchális világot, a baromvásárt. A Városházát, ahová létrán jártak fel a képviselők. Megismerjük az első órást és az első zsidót a városban. Tényleg: ma már azt hiszem, utolsó órásról és utolsó zsidóról beszélhetünk. Forog a történelem kereke. Tivai Nagy Imre már akkor nosztalgiával, de objektíven, néhol joggal kritikusan és fanyarédesen beszél erről a világról. Az sem volt sokkal jobb, mint a mai. Más volt, amolyan székelyesen urambátyámos világ, amiről jólesik így utólag olvasni, amit jó elképzelni, időutazni. Az egészet viszont körbelebegi Tivai Nagy Imre szeretete és kiváló, néha csípős humorérzéke. Székely ember volt, ízig-vérig, amit még magas képzettsége sem rontott meg. És szerette szűkebb hazáját, ahogyan a rakoncátlan, csetlő-botló gyereket szeretjük, ha néha nevetünk is rajta. Jó lenne vele végigsétálni a mai Csíkszereda utcáin is. Jó lenne hallani markáns véleményét. De ennek híján: olvassuk inkább a Cirkálások-at. Lehetőleg valamelyik csíki kávéház teraszán. Ha élne, minden bizonnyal velünk tartana, és árgus szemekkel figyelne bennünket. És megőrizne az utókornak.