Candide vagy az optimizmus

Tragikus és mulatságos kalandok során járja be Candide a világot (még Eldorádóba is eljut), hogy gyötrelmes megpróbáltatásai végén feltegye a kérdést: igaza volt-e tanítómesterének, Panglossnak, aki azt vallotta, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika? Ha csakugyan így van, vajon miért annyi a nyomorúság, mire való a háború meg az inkvizíció, a vakhit meg a nyomor? S mit tehetünk ellenük? A bölcsesség, mellyel Voltaire a Candide-ot zárja, látszólag roppant egyszerű: műveljük kertünket, vár ám a munka a kertben. Mióta a regény megjelent (1759-ben Genfben, s persze álnéven, mint Ralph doktor munkája), az utókor sokféleképpen értelmezi a voltaire-i filozófia e nagyszerű paraboláját. Vajon rezignáltan műveli-e kertjét Candide, vagy a történelem, legalábbis a maga történelmén diadalmaskodó ember magabiztosságával? S valójában mi is az én kertem, hol húzódik a kerítése? Akárhány feleletet is találunk a kérdésre, annyi bizonyos: Candide örök típus volt. Akár a népmesék hőse, ezért indul vándorútra, hogy megtalálja tulajdon életét, vagy ha úgy tetszik, az élet értelmét.