Bektási adomák

A szúfizmusnak, azaz, az iszlám miszticizmusnak, már az Omajjád kalifák korában, a 8. században voltak jeles képviselői, akik a kalifátus fényűző, ugyanakkor rideg ortodoxiájával szemben a világtól elvonuló életmódot hirdettek. A szúfizmus az iszlám ortodoxiához képest - legyen az akár síita, akár szunnita - heterodox irányzat. Nincs és nem is volt soha egységes rendszere, mert helytől és ,,mestertől" függően színeződött különböző elemekkel. Abban azonban megegyeznek a létrejövő különböző szúfi irányzatok, hogy egységesen megvetettek és elutasítottak mindenfajta külsőséget, így - többek között - az iszlám által előírt rituális imádságokat, a mekkai zarándoklatot, a böjtölést és a szemforgató kegyeskedést. A teremtő és minden teremtmény egységét és az Istennel való egyesülés lehetőségét vallották. Az embernek önmagában kell megtalálnia a teremtő Istent, akihez a megismerés útja vezet. Az igazi tudás nem a különféle ismeretek birtoklásából, vagy tapasztalatokból származik, hanem a szeretetből, mely nem más, mint a teremtett mindenséggel való egyesülés. A legtöbb szúfi közösség szertartásában a kerengő tánc is azt fejezi ki, hogy a földi ember együtt forog az égbolttal, tehát azzal egy. ,,Biz' Isten, a kerengő táncunk nem játék, az a szeretet állapota, nem játék" mondják tánc közben a bektásik. Egyre több olyan szúfi irányzat keletkezett, amely szociálforradalmi gondolatokat terjesztett. Ezt az eszmeiséget - többek között - a 13. században a török Szadr-ed-din Konevi így fogalmazta meg: ,,Áldottabb, ha az érett és tökéletes muzulmán az akarat és a vágy népe közé megy és velük találkozik, mint ha magányosságban van, és nem találkozik az emberekkel. Tehát az eksztatikus közösség és a közösség eksztázisa sokkal fontosabb a közömbös közösség haszontalan eksztázisánál.