Az országgyűlési beszéd útja

Az országgyűlési beszédnek történeti útján kétféle mutató jelzést találunk: egyfelől törvénytáblákat, amelyeket az államhatalom állított fel, másfelől napló- és hírlaptömböket, amelyek a közvélemény számára készültek. A törvényt, mint legfőbb jogforrást, a jogtudomány vizsgálja, de inkább csak belső jogi tartalmában és szerkezetében, mintegy önmagában nézi, nem sok jelentőséget tulajdonítva a törvény létrejötte idején fodrosodó politikai és társadalmi hullámoknak. A társadalom azonban saját bőrén érzi ezt a hullámverést s ezért kíváncsian figyel minden hullámfoszlányra, amelyből önmagának s a nemzetnek sorsát iparkodik kibetűzni. Ezt a jogos kíváncsiságot elégítik ki a beszédeket szószerint közlő országgyűlési naplók, amelyeket a sajtó sokféle színárnyalatú kommentárral kísérve siet mielőbb széles körökben hozzáférhetővé tenni. Az alkotmányos országok polgára sokszor bírónak képzeli magát, akinek a sajtó már reggelijéhez felszolgálja az országgyűlés tárgyalási anyagát s a fölmerült ellentétes véleményeket: neki csak ,,ítéletet" kell mondania. A parlamenti sajtónyilvánosság nyitott ablak, melyen át az ország népe megfigyelheti történetének a jelenben végbemenő alakulását, megformálhatja a maga véleményét s kiveheti aztán cselekvő módon is az események alakításából a maga részét. Ezen az ablakon természetesen a külföld is betekinthet. Ez jól van így, mert a nemzetek mai egymástól függőségének korában a parlamenti beszéd fontosabb, mint valaha. A parlamenti sajtónyilatkozatok ma már nem egy szűk teremre korlátozódnak, hanem megfelelő gyorsirodák, hírlapi és rádiószervezetek közreműködésével - kellő selejtezés után - egyetlen hatalmas eszmei fórumon találkoznak: a sajtó termékeit olvasó emberiség közösségében.