Az irokézek fia

Az erdő ott volt, mindig ott volt. Már az ősrégi időkben keletkezett, amikor még nyoma sem volt embernek a földön. Akkoriban történt, hogy a Nagy Szellem vándorútra kelt. Be akarta járni a világot, hogy művében gyönyörködjék. Így mesélik az indiánok... A Nagy Szellem előbb kiküldött egy fehér madarat. Ez teleszívta csőrét a mennyei forrásból és vízcseppeket permetezett a földre. Ahová a csöppek lehullottak, mindenütt patakok és folyók keletkeztek - keresztül-kasul járták az erdőt, mint az erek a jávorfa levelét. Azokat a tájakat, ahol nem csobog a víz és nem susog az erdő, a Nagy Szellem vándorútján elkerülte, nem látogatta meg. De az indiánok földje nem ilyen táj - ott ősidők óta olyan sűrűn nőnek a fák, mint a prérin a fűszálak. Számtalan nyár és számtalan tél vonult el az erdő fölött. Az a kevés indián, aki ott élt, nem zavarta az erdő nyugalmát. Az állatok sem bántották az erdőt, úgy hozzá tartozik, mint a fákhoz a levelek. Egy nap fehérbőrű emberek bukkantak fel és vasfejszéikkel lyukakat vágtak az erdő zöld takarójába. Előbb csak parányi lyukakat, olyan kicsiket, hogy alig észrevenni.